Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

VISSZAEMLÉKEZÉSEK - 8.RÉSZ

2022. november 9.

Visszaemlékezések

Gubacsi Gyula egyike volt azoknak a városépítőknek, akik már a kezdetekkor is itt voltak. Építették az akkor még Mohácsra tervezett beruházáshoz a hatos utat, még az óvárosi malomudvarban ettek, látták a kezdeteket, a kukorica- és búzatáblák között éppen megszülető várost.

Bárcsak lenne képünk ezekről a hónapokról…Ha tudnánk melyik volt az első barakk és felvonulási  épület vagy az első végleges ház a Május 1. utcában! Mert az elsőnek vélt lehet, hogy nem is az első volt. Ezt biztosan talán sohasem tudjuk meg, viszont Gubacsi Gyula visszaemlékezését olvasva sok mindent megtudhatunk abból az időből. Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön tehát a következő rész:

Jegyet váltottam a kompnál

„A révészeknél váltottam jegyet, hogy a komppal áthozzanak Dunapentelére. Mikor is volt az érkezésem? Tavaszi nap volt, napfényes április 22, 1950-ben. A Szalki-sziget fái lombosodtak, a kikötőben hajók álltak, rakodtak.

Munkát a Betonútépítő Nemzeti Vállalatnál kaptunk. Mert többen is voltunk, egy egész brigád Tassról. A Mohácsra vezető utat építettük.

Szállás hol is volt? Az Újtelepen, magánháznál, egy szobában laktunk tizennyolcan. Emeletes ágyakon aludtunk. Volt strózsák (szerk.: szalmazsák), bádogból lavór meg ágynemű, ami pokrócból és lepedőből állt.

Az út betonszalagja messze nyúlott, jött Ercsitől, a falu felett megszakadt, majd a mai Béke térről folytatódott, kígyózott Dunaföldvár felé.

Sokan dolgoztunk, lehettünk vagy háromszázan. Közben az úttól keletre, a sarjadó, zöldellő vetések között észrevettük a kitűzőkarókat. Valamit sejtettünk. Valami készül. A szóbeszédből valami igaz. Járta a hír, hogy a mohácsi munkákat Dunapentelén folytatják…

A régi hatos út útkaparó házánál ebédeltünk. A malom udvarán főzték az ételt. A vadgesztenyefák árnyékában étkeztünk, a lovaskocsiról kanállal osztották az ételt. Kinek-kinek lábasába, vagy a katonaságtól maradt csajkába.

Benépesedtek az útmenti földtáblák. A gazdák kapáltak a szőlőkben, a kukoricaföldeken. Közben az építők alapokat ástak, téglahalmokat raktak. Elvetődtünk a Duna-partra, a löszfennsík peremére, kíváncsiságból. Rakodtak az uszályokból, építési anyagokat hoztak Mohácsról. A makadámutat is rendbehozták, amely a laktanyához vezetett, vagyis a Radarhoz. Itt vertek tanyát a mélyépítők.

A faluban, a Jantski-féle beszálló vendéglőben kezdtek a magasépítők. Ez lett később a „Dúlás”.

Az emlékezés tengeréből nehéz kiválasztani – negyedszázad után – a mozaikokat, amelyek a kezdéshez kötődnek. Bősége van az emlékezésnek, a „magasok” és a „mélyek” megjelenésével több ezren lettünk. Készültek a szállások, érkeztek a népek. Munkába állás előtt a szűrőállomáson – ahol ma a kettes hőközpont van – vizsgálták, szórták, oltották az embereket.

Alig egy esztendő alatt, legalábbis 1951 februárjáig lényegesen megváltozott a környék képe. Készült a kolónia. Ekkor még így nevezték a várost. Épültek a gyári létesítmények. Ültették az erdőt, a mai erdősávot. Peremvonalán a víztornyot készítették, akkor is, de még ma is nagyszerű építészeti alkotás.

Alapozták a kockákat, a betonoszlopokat, a csontokat, a bivalyokat. Felkerült a tető, nem volt még közfal, de kellett a szállás. Így kerültem magam is a mai Szórád Márton út egyik lakásába. Harmincnégyen kvártélyoztunk egyhelyen. A falak nem voltak vakolva. Szociális norma? A mosdáshoz bádogból vályú. Dobkályha, amelyben a tűz nem akart égni, vagy mindig füstölt. Ma is szívesen emlékezem ezekre az időkre.”

Írta: Nagyné Hodik Mónika történész