Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

VISSZAEMLÉKEZÉSEK - 6.RÉSZ

2022. október 26.

Visszaemlékezések

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, képzeletben ismét visszarepülünk az időben, vissza 1950-be, az Építők útja és a Május 1. utca sarkára és vissza az egykori fa víztoronyhoz, mely lassan a feledés homályába vész. Szó esik majd az építkezés vízellátásáról, a korai nehézségekről, a mai Lidl környékén felállított első víztoronyról, de első helyszínünk most az említett utcasarok, hisz a történt ezen a helyen esett meg…

„Ha már ennél a saroknál állunk, akkor megemlítek egy kedves epizódot. Ott az Építők útja és a Május 1. utca sarkán épült egy ideiglenes tűzoltó laktanya, favázas épülettel, tűzoltó kocsival, ahol éjjel-nappal ügyeletet tartottak arra az esetre, ha valami baj lenne. Na, most mit tesz isten, az ügyeletes tűzoltó elaludt és közben begyulladt saját készenléti épületük. A későn hazajáró emberek zörgették fel a tűzoltót, hogy kelljen fel, mert ég a ház. Hát, mondanom sem kell, hogy az akkori tűzoltó parancsnok – aki egy törzsőrmester volt – szégyenében vissza ment a Dunai Vasműből a régi szolgálati helyére. Mert hiszen akkoriban az emberek legtöbbje önként jelentkezett, vagy besegítés címén a vállalatok küldték ide dolgozóik egy részét, hogy részt vegyenek a vasmű építésében.

Talán egy jellemző körülmény: a konyha vízellátását kezdetben a faluban lévő ártézi kútból biztosítottuk lajtos kocsival, de ahogy nőtt a létszám, úgy lett kevés a víz. Már locsolókocsival, Dunaföldvárról hoztuk, és amikor már onnan sem ment, akkor a budapesti tűzoltóságtól kaptunk kölcsön ciszterna-kocsikat és Budáról, a Móricz Zsigmond körtérről szállítottunk vizet a főzéshez.

Az első feladataim egyike az volt, hogy meg kell oldani az ideiglenes konyha vízellátását. Akkor már építettük a Lajos-forrásnál a Duna-parton a két kutat. Tulajdonképpen ennek a két kútnak a vizét kellett elvinni a hatos útra, az ideiglenes konyhához (szerk.: a mai piac területén lévő egykori 1-es konyha). Jellemző az akkori körülményekre, hogy az építő vállalat – amelynek akkori műszaki osztályvezetője Szöges János főmérnök volt – megígérte ugyan, hogy kivezényli a kubikosokat az árokásáshoz, de bizony napokba telt, és senki sem jelentkezett. Akkor felmentem hozzá és azt mondtam: János bácsi, nekem negyven ember kell mégpedig azonnal! Jó fiam – mondta – egy óra múlva ott lesznek! Én szépen ültem tovább az asztalnál. Rámnézett az öreg. – Rendben van, mondtam fiam, hogy egy óra múlva ott lesznek -. Rendben van, én hallottam, de addig nem megyek el, amíg az a negyven ember fel nem sorakozik itt előttem, mondtam. Hát ennek az lett az eredménye, hogy két órán belül megérkeztek. Negyven helyett tizenhat kubikos. És nem tudom mi volt az oka, nagyobb volt-e a lelkesedés, vagy a munka újdonsága, de ezzel a tizenhat emberrel gyakorlatilag három nap alatt megcsináltuk a nyomvonalat a 6-os úttól egészen a Duna-partig. Lefektettük a nyomóvezetéket és három nap alatt – igaz csak egy tűzoltócsapból, de bevittük a 6-os úti konyhába a vizet. Állítom, hogy ma ezt semmiféle KÖJÁL nem engedélyezné, de hát akkor ezt a tempót diktálta az élet és így dolgoztunk. Utána megépült az ideiglenes víztorony is (favázas).

Egy napon megyünk fel Borovszky elvtárssal éppen Pestre és valahol ott Kulcs-Adony, vagy Rácalmás között jön velünk szemben egy NEB-es gépkocsi, benne György főmérnök, aki a vízügyekkel foglalkozott. Kérdezi: Mi történt, igaz-e, hogy összedőlt a víztorony, mert Rákosi elvtársnak telefonáltak, hogy Pentelén összedőlt a víztorony. Hát, mondjuk, amikor mi elindultunk, akkor állt, hacsak azóta nem dőlt össze. Ennek a kis incidensnek az lett a következménye, hogy kaptam egy feladatot: szerezzek az építményről állékonysági nyilatkozatot, hogy mennyi ideig állóképes a víztorony. Jellemző, hogy a világ mennyire nem változik – a Dunamenti Magasépítő Vállalattól – annak műszaki osztályvezetőjétől Gál Györgytől – akkor kaptam meg ezt, amikor a favázas tornyot régen lebontottuk, már üzemelt az új víztorony. Ez illusztrálja, hogy a felelősségvállalás és a bátorság akkor sem volt a leggyakrabban gyakorolt erény.”

Írta: Nagyné Hodik Mónika történész