Visszaemlékezések
Most folytassuk ott, ahol a múlt héten abbamaradt a történet.
A gólyafészkes pentelei községháza ettől kezdve Illyés József munkahelye lett, sőt, több is annál, hisz egy darabig itt, az egyik melléképületben volt a szállása is.
„Beköltöztem a gólyafészkes, pentelei községházba, amely nemcsak munkahelyem lett, mert egy ablak nélküli helyisége az istálló mellett hálóhelyül is szolgált néhány hónapig.
Bedobtak a mélyvízbe. Úgy éreztem, rám szakadt az ég. Mihez is kezdjek? Azt már az első napokban láttam, hogy más a falu és más a „telep”. A tornyosuló problémák sürgették a személyes kapcsolatok kiépítését. Ezzel egyidejűleg meg kellett teremteni az épkézláb hivatali apparátust, hogy legyenek társak, akik segítenek a munkában.
E napokban érkezett a legtöbb toborzott munkás az építkezésre, akiket a munkaközvetítő hivatal adott át a különböző munkahelyeknek. Érkeztek az irányvonatok éjjel és nappal, sok száz ember jött, akiknek az elszállásolását akkor még a falusi házakban kellett biztosítani. Jártuk a házakat, agitáltunk, követeltünk albérletet, ágyat, de még így is egy-egy éjszakai szerelvény utasai a Fő utcai – most Vöröshadsereg útja – árok partján bóbiskoltak reggelig. Szerencse, hogy meleg július volt.
Sok gondot okozott a kenyér. A községi két maszek pékség állandó műszakkal sem tudta kielégíteni a növekvő szükségletet, ezért ladikkal mentünk a Duna túlsó oldalára és az ottani pékeket is beszerveztük. A kenyeret ugyancsak csónakkal szállítottuk át. Később a budapesti szállítás, majd az itteni kenyérgyár belépése végleg megszüntette ezt a súlyos gondot.
…Még azt is elmondom, hogyan lett a néhány éve lebontott és lassan a feledés homályába merülő „Dulás”, óvárosi korcsma 1951. április 4-ike alkalmából „Felszabadulás” étterem. Még községi tanácselnökségem idején javasolták az építkezés vezetői, hogy jó lenne egy kulturált vendéglátó egységet létesíteni az Óvárosban. Addig is, amíg ilyen az építkezés területén megépül egy új. Nem késlekedtem. Megtaláltuk az erre alkalmas helyet, kiürítettem az irodának használt volt Jantski-féle korcsmaépületet. Szereztem a megyétől 70 000 forintot és az építők segítségével a felújított, újonnan berendezett éttermet éppen 1951. április 3-án este nyitottuk meg. Így kapta a nevét. Új berendezés: piros kókuszszőnyeg, csillárok, új evő- és étkészlet, finom ételek, mindez Biró bácsinak, a megbízott szervezőnek és vezetőnek az érdeme, akit egy SZOT-üdülőből kértem el az induláshoz. Azzal, hogy ha megtetszik neki a hely, hát itt is maradhat. Nyitás után néhány nap múlva szomorúan panaszkodott, hogy a vendégek nem vigyáznak a berendezésekre, sáros csizmában és ruhában járnak szórakozni. Biró bácsi kedves! Türelem! Ezek viharsarki kubikusok, még egy kicsit nevelni kell őket az új környezethez, a kulturált szórakozásra – vígasztaltam. De hát, szedje csak fel a kókuszszőnyeget, majd jobb időben felterítjük. Rövid idő alatt elfogyott a kisöreg türelme, neki már nehéz volt a hőskor produkálta életforma, pár nap múlva visszament üdülőt vezetni.
…Még valamit a sok közül. Javították az óvárosi tanácsházát és a kéményeket is modernizálták. A munkák közben közölték, veszélyben a két gólyafészek. Szinte rimánkodtam, hogy csak az egyik kéményt szüntessék meg, a másikon hagyják meg a fészket, hadd maradjon ez, az én hős korszakom emléke. És maradt. A hűséges madarak fiókái azóta is minden évben visszatérnek, és ez nekem is az idő múlását jelenti.”
Nagyné Hodik Mónika
történész