Ezen a héten ismét jelentkezik a már jól megszokott heti blogunk, mely egyúttal sorozatunk befejező része is. Azonban senki se keseredjen el, nemsokára jövünk a folytatással. A téma ugyanez lesz: várostörténet minden mennyiségben.

Sorozatunkat két verssel zárjuk, melyek közül csupán az első szerepel az antológiában. Ezt Hetényi István, az egykori levéltár igazgatója írta, a másik Kemény Dezső tollából született. Mindkét vers tele van a város iránti szeretettel, az egyik akkor íródott, amikor kötelező volt lelkesedni, a másik akkor, amikor már nem.

Azóta eltelt jónéhány évtized, sokat változott itt az élet, mégis úgy gondolom ez a két vers méltó lezárása az elmúlt közel egy esztendőnek.

E kötet célja az emlékezés volt, elmesélni azt, hogyan lett az első találkozásból örök szerelem, „gyütt-mentek”-ből hogyan váltak a város lakói igazi lokálpatriótákká.

Kemény Dezső: Vers

A holt anyagba, itt élsz, életeddel

kell életet lehelned. Szökni szégyen,

s bár fáj a Lánchíd néha, ne feledd el:

itt élsz, itt élsz egészen!

Ó, Pentele, Sztálinváros, - falucska,

modern házak és jámbor építők,

ravasz kohászok és csendes kovácsok,

mindenhez értő villanyszerelők,

horgászni járó könyvelők, cipészek,

sétálgató pincérlányok raja,

s ma délután a postások se késnek:

két kis óvőnőt kísérnek haza.

Ó, Sztálinváros, jámbor egyszerűség

s hős munkatettek cseppnyi városa,

hidd el, nincs bennem semmi keserűség,

ha néha Pestre gondolok „haza”.

És mennyi szín: ha lépve lassú lábbal

a Sztálin-úton végig ballagok,

Pest és Hajdú, Borsod Zalával együtt

fülembe zengi: ezek magyarok,

más-ízű szóval – mind piros szívekkel

építenek és élnek, élnek itt,

sok ifjú pár indult itt, s tudja: meg kell

maradni, s éli legszebb éveit.

Szülnek, születnek, iskolába járnak,

van technikum és van gimnázium,

Eötvöst olvassák, differenciálnak,

-városban élnek, nem falun –

s míg a tanárra várnak,

mint egykor mi, papírlabdát dobálnak.

És gondolj arra: itt is jó a hűség,

a ridegség itt éppúgy fájva fáj;

itt is van öröm és van keserűség,

itt is otthon vagy, - ez a Duna-táj.

Te építetted ezt kőből magadnak,

anyagból – élőknek te építed,

ne félj attól, hogy itt magadra hagynak,

fiad, lányod jövőjét szépíted,

s tanulj, míg itt élsz, másokat tanítva,

hogy szebb élet pezsdüljön fel nyomán,

s amíg a város sorsod gombolyítja,

légy élesztő itt – hősök nyomdokán.

Hetényi István: Dunaújváros

Hol a szél port, füstöt kavar,

virágos parkok és terek

színáradatában ténfereg

sok farmeros, lengőhajú

lány és legény, itt élek én.

Hol kohók s kémények fölött

vörösbíborban felragyog

a kormos ég, és csillagok

tükröznek a lágy, halkneszű

Duna vízén,

itt élek én.

Hol izzó, szikrázó acélt

lemezzé nyújtnak hengerek,

s csapoláskor zuhog, sistereg,

ömlik a nyersvas és salak, vibrál a fény,

itt élek én.

Hol suhanc fák friss lombjait

trillás szellők viszik táncba,

s padokon megbékélt öregek

tűnődnek, mi van még hátra?

Fogyó remény…

Itt élek én.

Hol házak ablakszemei

növekvő városra merednek, s gondot, örömet, szerelmet

ringató napok suhannak

tőlem s felém,

itt élek én.

Hol köszönök, rámköszönnek,

s kérges kezekkel paroláznak,

itt élek én. Hiába várnak

kék tenger, hófödte csúcsok,

élni csak itt, csak itt tudok…