Visszaemlékezések
Kedves Ismerőseink, Látogatóink, ezúttal Kovács Gyuláné visszaemlékezését olvashatjuk. Ő volt Kovács Gyula járási főállatorvos felesége, aki, mint lakóbizottsági elnök sok mindent tett a Liszt Ferenc kert és a város szépítéséért is.
Jöjjön hát sorozatunk következő része:
„Férjemet 1957-ben nevezték ki sztálinvárosi járási főállatorvossá, ezért az épülő új városban kellett új otthont keresnünk. Igaz, hogy sokat hallottam a nagyhorderejű építkezésekről, a jövő vasművéről és városáról, de egy kicsit elszorult a szívem, mert hittem is, nem is a szép tervek gyors megvalósításában.
Sok latolgatásra azonban nem volt idő. Eljöttünk tehát.
- február 2-án eljött a várvavárt nap, és költözhettünk a Liszt Ferenc kert 2. fszt. 3-as szám lakásba.
Egy esős, ködös, zimankós nap volt, éppen február másodika, és szégyen ide, szégyen oda, de én csúnyának, komornak láttam új otthonunk környékét. Sár volt mindenütt, sehol egy járda, egy fa, vagy valami, ami a sivár, vakolatlan falakat egy kicsit enyhítette volna. Tetőzte elkeseredésemet, hogy az utcán hagyott holmikon – mire egy-egy darabért kijöttünk – egy csomó gyerek ugrált, hancúrozott nagy üdvrivalgással. Ma, ha erre visszagondolok, már öröm tölti el a szívemet, mert a mai gyerekek sokkal öntudatosabbak, segítőkészebbek, tisztábbak, rendesebbek, mint akkor voltak.
Ennyi kellemetlen hatás következtében végül is sírva fakadtam. Akkor odajött hozzám egy fekete szemű kisfiú, és azt mondta: „Néni, ha ad nekem tíz forintot, akkor én ezeket a gyerekeket nem engedem a holmijukhoz nyúlni!” Persze, hogy megígértem neki, és a „kis őr” vigyázott is szorgalmasan. Estére én bizony elfelejtettem az ígéretemet, de szerencsére, ő nem.
Ma ez a fiú már családapa, és nem tudunk úgy elmenni egymás mellett, hogy ne ölelkezzünk össze.
Miután pár hét alatt nagyjából elrendezkedtünk a lakásban, bizony állandóan visszatérő gondolataim közé tartozott a környezetünk meg egyéb, a lakóházzal kapcsolatos dolgok, melyek megoldásra vártak.
Hogy ez nemcsak engem foglalkoztatott egyedül, azt két hónap múlva tapasztalhattam, amikor lakógyűlésre hívtak. Ott hallottam a sok tennivalóról, problémáról. Az emberek egymás szavába vágva sorolták panaszaikat. Volt ott olyan zürzavar, hogy már azt hittem, nem is lesz a káosznak értelmes következménye.
A gyűlést szervezők azonban tudták, hogy mit akarnak. Végül is sikerült a lakókat csendre bírniuk, és megválasztani a lakóbizottságot. A legnagyobb meglepetésemre engem választottak meg elnöknek. Mondtam, hogy én nem ismerek senkit, a várost se ismerem. Azt mondták, az nem baj, én háziasszony vagyok, tehát otthon tartózkodom, és ha nem ismerem őket, majd bemutatkoznak. Azt várják tőlem, hogy segítsem a ház lakóit, amennyire erőmből és időmből telik.
Nem válogattam a tennivalókban. Óvodák, bölcsődék híján bizony sokszor jöttek gyermekes anyák különböző kéréssel hozzám, és mindig örömmel tettem meg, amit lehetett.
A közvetlen szomszédom is egy hétgyermekes édesanya volt. … Szabónét nagyon megszerettem, és főleg csodáltam, hogy gyermekei mindig rendesek és tiszták voltak. Elmesélte nekem, hogy azért jöttek Dunaújvárosba, mert Karcagon egyszobás, földes lakásuk volt, de a háziasszony még ott sem tűrte meg őket a sok gyermekkel. Ma már háromnak van közülük önálló, szép lakása.
Sokszor egy-egy tanácsülés vagy lakógyűlés alkalmával, amikor a dolgozók szóvá teszik, hogy ezt vagy azt nem lehet kapni az üzletekben, szeretném elmondani (és ahol szót kaptam, el is mondtam) nekik, hogy amikor én idekerültem, akkor még nem voltak ABC-üzletek, szövetkezeti boltok, szép, rendezett piac, mint ma. Egy fűszerüzlet volt az Erkel kertben, mely sötét volt és túlzsúfolt, ezért tiszta sem lehetett, egy kis húsbolt a mai Vasmű úton és egy kis zöldséges bolt. Mindkettőre rossz lépcsőkön lehetett felmenni, és télen, amikor amúgy is síkos volt, bizony az idősebbek négykézláb másztak fel az üzlethez. Nem meleg helyiségben várakoztunk, hanem az utcán álltunk sokszor órákig sorba, míg ránk került a sor.
Bevakolták házainkat, már volt központi fűtés is, de mindenre nem volt keret. A lépcsőházak nagyon csúnyák voltak. Szóltam néhány édesanyának, akikről tudtam, hogy készek segíteni, hogy próbáljuk meg, fogjunk össze és fessük ki a lépcsőházat. Ez az akció nagyon jól sikerült. Mindenki segített, ahogy tudott, és ezért a munkámért kaptam először olyan köszönetet és elismerést, melyre mindenkor szívesen emlékszem vissza.
Később a Hazafias Népfront aktívájaként a Liszt Ferenc kert többi lépcsőházában is sikerült ezt a tevékenységet kiszélesíteni, és az embereket megnyerni saját környezetk szépítésére. A városi elnökség körzetekre osztotta fel a várost. Engem választottak meg a II. körzet elnökének, s azóta – már a harmadik ciklusban – viselem ezt a tisztséget.
Míg a körzet kisebb volt, bizony nagyon kevés olyan ember lakott ott, akit ne ismertem volna és ne tudtam volna arról, ha valamilyen problémája volt. Ők is segítettek nekem szervezni. Nem volt olyan akció, megmozdulás, melyre ne tudtam volna megnyerni őket. Jöttek és tettek mindig, amit kellett. Lelkesedtek, és ez volt az én örömöm, ez volt és lesz is alapja annak, hogy ezt a várost szeretem, hogy a szívemhez nőtt. a szemem előtt ment végbe egy óriási fejlődés az emberek tudatában is. Még kezdetben nagyon sokan nem tudták értékelni, megbecsülni a szép, új lakást; rongálták, pusztították, később már építettek és szépítettek és ma már valóban kulturáltan élnek.”
Nagyné Hodik Mónika
történész
