Visszaemlékezések

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, ezen a héten Németh Tibor, a Vegyesipari Vállalat osztályvezetője mesél nekünk arról, hogyan élte meg az eltelt 20 esztendőt.

Melyek azok az események, melyek megmaradtak emlékezetében? Olvassuk sorait, jöjjön a következő rész:

„1955. november 18. Na, öregem, ebbe beleugrottunk. Leszállok a buszról. Ballagok a Hunyadi út névtelen elődjén a Sztálin Vasmű felé, az eső vigasztalanul esik, térdemen pedig szépen lassan átázik a nadrág. Te jó ég, ki fogja ezt kivasalni? Megyek egy ígérettel és egy telefonszámmal a zsebemben, bal kezemben egy kis bőrönd, benne kevés kis holmim. Megyek a munkaügyre.

Igen, van felvétel, de az erőműhöz nincs. Mi az, hogy nincs? Nekem megígérték! Gyors telefon H. M. barátomnak, aki ígéretét megtartva, máris kéri felvételemet a most alakuló karbantartó műhelybe.

Felvétel. Első szavak: Mennyi békekölcsönt jegyez?

Micsoda?

Itt állok egy százassal a zsebemben, aminek elégnek kell lenni fizetésig, és azt kérdik, mennyit jegyzek? Gyorsan megegyezünk. Megélhetési előleget kapok, 150 forintot jegyzek. Na ez nem volt nehéz.

Hol alszom az éjjel? Rohangálás, szállás ma már nem lesz. Nem baj, az új munkatársak megígérték hogy éjjel ott alhatok a nyolcemeletesben, az ötödiken. A lift természetesen nem jó. A fene egye meg ezt a sok lépcsőt. A pécsi földszint után egy kissé soknak tűnik, alig érzem a lábam este. Ötödik gyalog. Ismerkedés.

… Karácsony.

Nem tudtam hazamenni, nincs elég pénz. Nyomorult dolog. Még a seregnél is más volt. Nem mehetek senki nyakára. Gyerünk tanulni, a hegesztő vizsgára úgyis három hónap késéssel indultam. Nem megy most a tanulás. Máshol jár az eszem. Elmúlt a karácsony.

Szilveszter otthon. Régi munkatársak panaszkodnak. Kevés a fizetés, lakásra nincs kilátás, csak a bányánál. Én szerencsésebb vagyok. A vasműnél jobban keresek, kezdek belejönni, a kollektíva jó. Tovább kéne tanulni, de mit és hol?

Már négy hónapja itt vagyok, a hegesztő vizsga kiválóra sikerült. Készülődés az erőmű farsangi báljára. Jelmez: M. J. barátom vén csont tengerészkapitány fordított váll-lapokkal, én és egy munkatársam folyamőr-jelmezben. Ismerkedés Hófehérkével, vele van a hét törpe. Szerencsére nem mind az övé.

Másnap összeszidták a munkatársai: Neked is katonával kellett megismerkedni! Nincs jobb dolgod?

Hiába, igen jó volt a jelmez. Két év múlva a feleségem. A félreértés közben tisztázódott.

Elmúlt néhány év. Lakásbesorolásom van. Az építők kitettek magukért, az erőmű 15 lakással többet kapott, s én is boldog lakástulajdonos lettem. Két szoba, hall. Gyönyörű lakás. 1958-at írtunk. Bútor, berendezés gyér, de saját fedél a fejem felett.

Igaz, még mindig hazajárok Pécsre. Anyám még meglátta a legkisebb unokáját, aztán itt hagyott bennünket örökre. Már nem megyek „haza Pécsre”. Csak Pécsre. Tanulás, örömök, amikre emlékszem, kisebb kudarcok, amiket már elfelejtettem, és teltek az évek. Technikus lettem és 1960-ban eljöttem a vasműből, de a kapcsolatok nem szakadtak meg. Sok munkatárs azóta végleg letette a földi gondokat, de az élők kitettek magukért.”

Nagyné Hodik Mónika

történész