Visszaemlékezések
Kedves Ismerőseink, Látogatóink, ezúttal Décsi Istvánné, a járási pártbizottság munkatársa emlékszik vissza a kezdetekre. Jöjjön hát sorozatunk következő része:
„Cipőgyári munkáslányként és választott ifi-vezetőként 1951-52-ben háromszor is jártam Dunapentelén. Egy-egy napra jöttünk, társadalmi munkában néhány téglát helyére rakni, ismerkedni és hírét vinni a nagy vállalkozásnak. Az utolsó látogatáson már szívem alatt hordtam első gyermekemet, és nem sejtettem, hogy ő már az első szocialista város szülötte lesz. Nem sejtettem, hogy a szülőföldhöz kötő szálaknál erősebb kötelékek fűznek majd ehhez a városhoz.
1953 februárjában, amikor egyéves távházasság után (először férjem volt katona, majd én tanultam 5 hónapos DISZ-iskolán) idejöttünk, a város még csak tervrajzokban és képzeletünkben létezett. A vasmű helyén jónéhány épület állt, s nyüzsgő emberhad ásott gödröket, állított oszlopokat, épületvázat. Néhány vakolatlan kockában (szerk.: az Ady Endre és a Május 1. utca páratlan épületei), csontban (szerk.: a József Attila és a mai Babits Mihály utca páratlan épületei) és bivalyban (szerk.: a Május 1. utca páros számú épületei) családok éltek, a „B” épületekben (szerk.: a mai Vasmű út ötemeletesei), barakkokban, szálláson emberek ezrei. Nyáron sátrakban táboroztak lelkes és kevésbé lelkes ifjú építők. Mi is a B épületek női, illetve férfi szállásán lakva folytattunk távházasságunkat. Még néhány hónapig, gyermekünkre várva, randevúzgattunk. Járdák még csak itt-ott. Ha sütött a nap, porban, ha esett, sárban közlekedtünk. Lenyűgöző látványnak voltunk tani. Két óriási hangyabolyt választott el az elültetett sok vesszőcske, a porfogónak szánt kiserdő. Az egyik bolyban éltünk, a másikban dolgoztunk. Gumicsizma, pufajka volt az üzemi és a kimenőruha. A lódenkabát már divatos öltözéknek számított. S amint a nyárfák égretörtek, gyorsan felnőtt ez a város, s vele együtt az emberek. Dolgoztunk a munkahelyen és a mozgalomban. Tulajdonképpen ugyanúgy, mint ma, de egy kicsit mégis másképpen. Nehéz volt? Akkor annak éreztük. Utólag megítélve sem volt könnyű. De szép volt, mert hónapról hónapra nemcsak a nyárfák, hanem a város növekedését is megfigyelhettük, s magunk is gyarapodtunk.
1956. október vége-november eleje. Nehéz napok voltak. Akkor már két kicsi gyermekem volt. Néhány hónapja a vasmű DISZ-bizottság függetlenített munkatársa, és évek óta a városi bizottság tagja, aktív mozgalmi munkás voltam. Amíg lehetett, bejártam a DISZ-irodába. Dolgozni persze nem lehetett, őszinte szót is csak kevesekkel váltottunk. Tehetetlenül, szorongással, vegyes bizonytalansággal figyeltük az eseményeket.
November 4. új fejezet kezdetét jelentette. Éreztük, tudtuk, hogy vége a szorongásnak, bizonytalanságnak. A városi pártbizottságon Tóth Sándorné írta össze a jelentkezőket az újjáalakuló pártba. Soha nem felejtem el, hatodik voltam a sorban, és én, a munkanélküli, tettem, amit tehettem, amit lehetett, amit kellett. Adminisztrálkodtam az első helyi újság megjelenésénél, az MSZMP ideiglenes intéző bizottságánál.
… Mozgalmas évek következtek. Amikor én az érettségi bizonyítványt, férjem a kohómérnöki oklevelet átvette, tréfásan mondogattuk egymásnak, hogy a saját nevünk mellett ott van – másoknak láthatatlanul, nekünk arany betűkkel – élettársunk neve is. Gyermekeink kulccsal a nyakukban (szerk.: kulcsos gyerekek), telefonirányítással nevelkedtek. Sokszor volt lelkiismeretfurdalásunk, hogy kevés idő jut számukra.
… Mozgalmi munkám sem engedett pihenést. Otthon két csecsemőetetés között tartottuk az ifjúságvédelmi bizottság megbeszéléseit.
1964-ben a KISZ KB aranykoszorús KISZ-jelvénnyel tüntettek ki.
Fájó szívvel váltam meg az ifjúsági mozgalomtól. 25 éves a város. Jóleső érzés, hogy történetének néhány lapján apróbetűsen a magam és férjem neve is ott van. A város szülötte három lányunk majd ezután segíti, amit mi elkezdtünk.”
Nagyné Hodik Mónika
történész
