Visszaemlékezések

1952-ben Nagy Béla, a MÁVAG egyik dolgozója elhatározta, hogy családjával együtt leköltözik Sztálinvárosba. Nem is akárhonnan, hanem Budapestről. Onnan nézve az akkori Sztálinváros nem volt éppen az álmok netovábbja. Nagy Bélánénak biztosan nem, annál inkább a férjének. Az évek múltával aztán az összes félelme elszállt, és jött helyébe a tenni akarás meg a büszkeség, kétkedőből igazi lokálpatrióta lett.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része, melyben egy feleség mesél a városhoz fűződő viszonyáról.

Bizony, milyen jó, hogy annak idején „Béla hajthatatlan volt”.

„1950-ben újsághírekből értesültem arról, hogy Dunapentelén elkezdődik egy nagy népgazdasági beruházás, miután az országnak szüksége an egy vasipari bázisra. Ehhez kapcsolódóan pedig hírül adták azt is, hogy az üzem mellett felépítenek egy lakótelepet. Egyszer el is jöttem társadalmi munkázni, mint ahogy abban az időben ezt nagyon sokan megtették.

Kissé meglepett a helyzet, ami akkor itt volt. Ha nem esett az eső, por, ha esett az eső, mérhetetlen mennyiségű sár. El sem képzeltem akkor még, hogy valamikor én is lakója leszek a városnak.

1952-ben a férjem, aki akkor a MÁVAG-ban dolgozott azt mondta, hogy szeretne Sztálinvárosban dolgozni. Vegyes érzelmeim voltak, mert akkor Budapesten kívül még nem igen jártam, és hogy másutt lakjak, ez elképzelhetetlen volt számomra.

Béla hajthatatlan volt, és így 1952. szeptember 1-én a vasmű gépgyárában kezdett el dolgozni. Barátkoztatni akart a várossal, és októberben elhívott, hogy nézzek körül, mi is van itt. Vonattal jöttem kislányommal együtt, és a betonúti megállóra érkeztünk meg. Idegenvezetőnk a férjem volt, akivel először elmentünk a Vasmű út 9. egyik első emeleti lakásába, ahol szállása volt.

Kerestünk olyan helyet is, ahol enni lehet. Elmentünk a Béke téren lévő vendéglátóipari létesítménybe, aminek a jellegét talán ma sem tudom meghatározni. Az tény, hogy nagy volt és enni is lehetett benne. De inni is! És bizony többen voltak ott, akik ittak. Őszintén szólva, ettől az idegenkedés nem oldódott bennem föl, talán azt mondhatnám, hogy megrémültem, hogy hová kerülünk, ha ide kell költöznünk. Ez nem sokáig váratott magára, mert amikor karácsonyra Béla hazajött, nagy örömmel lobogtatott egy papírt, hogy íme itt van a lakáskiutalás. Azt sem tudtam, milyen lakás és hol van. Egyáltalán, hogy tudunk majd benne berendezkedni? A beszélgetésünk során kiderült, hogy a távfűtés csak távlati lehetőségként csillan fel, pedig pesti lakásunk ezzel és teljes összkomforttal van ellátva.

A gyerek 3 éves. Egyáltalán nem mindegy hová kerülünk, de ahogy mondani szokták: a kocka el volt vetve.

Januárban költöztünk, tél közepén, kicsi gyerekkel. Tüzelőt nem vásároltam, hiszen nem kellett.

Nagyon szurkoltunk, hogy legalább a költözés napján legyen egy kis fagy, mert járda nem volt még akkor a Dózsa György úton. Az első kellemes meglepetés az volt, hogy ebben a városban azidőben nem kellett a költözéshez szállítómunkásokat fogadni. Az üzemi kollektívák sorra segítettek egymásnak.

Nagyon sokféle társadalmi tevékenységben vettem részt az eltelt 23 év alatt Dunaújvárosban, mert meggyőződésem az, hogy a ma emberének közösségi embernek kell lenni, hisz oly sok mindent kaptunk ettől az új társadalomtól, hogy valahogy viszonozni szerettem volna.

… Jelen voltam szinte mindegyik nagyobb létesítményünk átadásánál az elmúlt években, és ez mind ünnep volt számomra.

Itt, Dunaújvárosban az ország minden részéből élnek emberek. Van olyan, aki faluról jött, egyenesen a mezőgazdaságból, és vannak olyanok, akik az ország valamelyik nagyüzeméből kerültek ide a városba.

Itt váltak dunaújvárosi lokálpatriótákká, és azt hiszem, aki idejön lakni, mind azzá válik.

Azok, akik 23 évvel ezelőtt gyerekként kerültek ide, ma már felnőtt emberek, családanyák vagy családapák, és nincs olyan gondjuk, ha költöznek új lakásukba, hogy hogyan is viszik be bútoraikat a sár miatt. Rendezett városban élünk.

Mi az, ami a városhoz köt? Mi az, ami szép volt az itt eltöltött 23 év alatt?

Bármilyen banálisan is hangzik, az, hogy minden nehézségen keresztül a hit vitt bennünket előre. A hit egy olyan társadalomba, amelyen keresztül minden ember megtalálja a boldogulását, amely társadalom olyan hatalmas létesítményeket képes létrehozni 25 év alatt, mint ez a mi városunk.

Ma már kettecskén élünk Bélával, hiszen kislányunk férjhez ment, de ha a városnak és a városban élő embereknek szükségük van ránk, ma is készek vagyunk erőnkhöz és tudásunkhoz mérten tenni a közösségért, mert így érezzük egész embernek magunkat.”

Nagyné Hodik Mónika

történész