Visszaemlékezések

Ezen a héten ismét Éva néni mesél nekünk, folytassuk ott, ahol a múltkor abbahagytuk.

Szó lesz a sztálinvárosi szerződésükről, a sok balettozni vágyó kisgyerekről, a nehézségekről, a kitűzött célokról és ráadásképpen kádban fürdőző kacsákról is. Hogy hogyan kerülnek a történetbe a szárnyas jószágok? Korábban már előkerült a téma.

De most olvassuk csak Éva néni sorait, mire is emlékszik vissza a korai időkből!

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része:

„Ideiglenes szállásunk most az Iskola téren volt – a jelenlegi Gagarin téren. A gondnoknő Buza néni betessékelt minket szobáinkba, aztán eltűnt. Kiosontam megkeresni a fürdőszobát. Villanyt nem akartam gyújtani, mert a konyhán üvegajtó volt és a horkolókat nem akartam felkölteni.

Megvan a fürdőszoba. Villanykapcsoló, tapogatok a falon. Nem ég, nincs áram vagy mit tudom én. Beszűrődik valahonnan valami fény, már látom a kád körvonalait. Le a pizsamát, papucsot, beállok a kádba lezuhanyozni. Jéghidegbe lépek és őrült csapkodás vagy mi, úgy verik rám a vizet, mintha kérném, gágogás, sipákolás, majdnem meztelenül rohantam ki, de utamat állta szerencsére egy jól megtermett asszonyság, kezében kézi lámpával és becsukta maga mögött az ajtót. Amilyen ijesztő volt borzasan, terebélyesen, olyan kedvesen kért: csak ne tessék kiabálni, mert feljön a gondnoknő. Ne tessék szólni, hogy a kádban vannak a kacsáim, de úgy szeretjük a hazait és szegény jószágok… No, tessék már megnyugodni, de közben a kacsáinak gügyögött – Tasi, tasi drágáim, no csak, no csak, olyan jól érzik itt magukat, mintha a tavon úszkálnának. Holnap már le is vágjuk, s minden lakó itt a lakásban kóstolót kap, amiért három napig nem fürödhetett, ez az egyezség tetszik tudni.

1953 telén már rendszeresen heti két alkalommal jártunk Budapestről Sztálinvárosba, Laci vezette az együttest, patronáltuk a tánccsoportokat, tavasszal előkészítettük a kulturális seregszemléket, zsüriztünk, tanítottunk, szerveztünk, értekeztünk.

Tomcsányit, Wünschöt hivatják a tanulmányi osztályra, szólt be Domján Edit. Miért, Edit? – nem tudom, vont vállat. Simonhoz menjetek. Megszeppentünk. Amíg átmentünk a lépcsőkön, folyosókon, tárgyaltuk Lacival, hogy biztosan nem fogják engedni a sztálinvárosi munkát, mert kétszer elkéstünk.

Kopogtattunk az igazgatói irodán, mint két megszeppent kis harkáj. Simon Zsuzsa igazgatónő megigazította feketekeretes szemüvegét és mosollyal fogadott (Lacival titkon kezetszorítottunk az íróasztal mögött). Sztálinváros tanácsának népművelési osztályának vezetője, Bokor Rózsa és a Bartók Béla Művelődésház igazgatója, Tamás István fölkeresett bennünket, hogy igen eredményes jó munkát végeztetek eddig az új városban. Kérik, hogy államvizsgátok után a minisztérium oda helyezzen titeket és adjon engedélyt szerződéskötésre már március hónaptól. Színház nincs még, de lesz. Úgy látom, félteni addig sem kell benneteket. Kérdés, van-e kedvetek a dologhoz és szerződés után nem rontjátok-e a tanulmányi átlagot, mint DISZ-vezetők és osztálybizalmi stb. … Kezdtem észrevenni, hogy lépegetünk kifelé az életbe

1954. március 1-től szerződést kötöttünk Wünsch László a Sztálin Vasmű Táncegyüttes koreográfusaként, én pedig a Bartók Művelődésház balettmestereként, a még nem létező balettiskolában.

Csillogó szemek, apró tipegő lábak, egyszáz, kétszáz. Nem hittem a szememnek, ennyi gyerek, nem is gondoltam volna! Kendős anyukák, csizmás apukák, ünneplőbe öltözött nagymamák elegáns fiatalok hozták a testvérüket, gyereküket, unokáikat balettra, többen talán nem is tudták mire?

A felvételin szerettem volna ott tartani minden kis Évikét, Janikát, Marikát, azokat is akik bizony nem éppen a táncra termettek, hiszen rögtön láttam, ahogy betotyogtak, hogy a kövér Marcsiból bizony táncosnő sose lesz, de tudtam azt, hogy igen nagy érték van a kezemben. Nem művészeket és művésznőket fogok elsősorban nevelni, hanem magasfokú testképzést nyújtok majd. A művészeten keresztül, művészetszeretetre, harmonikus, kiegyensúlyozott, plasztikus izomzatú, egészséges, táncolni szerető aktív fiatalokat szeretnék legjobb tudásom szerint nevelni.

Harminc növendékem igen nehéz körülmények között dolgozott, nem volt megfelelő helyiség, nem volt balettrúd, székbe fogódzkodtak. Zámbó Enikő (aki már két gyermek boldog anyukája), Hársházi Ibolya (akiből hivatásos táncosnő lett külföldön), Kovács Tibor, aki az Operaház táncművésze, Klemensz Gabika, Molnár Márta, Fosztó Dénes (doktor bácsi azóta), Pernyei Géza azaz Zumbi, ma komoly családapa.

1954-ben házasságot kötöttünk. A tinta még alig száradt meg a friss művészdiplománkon, büszkén jöttünk Sztálinvárosba, Laci próbájára.

A próbahelyiség az L épület mellett lévő felvonulási épület egyetlen nagy terme volt. A fűtést, takarítást a táncosok látták el.

Benyitottunk, Laci negyven táncosa nagy karéjban állt, hangos, háromszoros éljennel fogadtak, s rázendítettek, hogy „Lakodalom van a mi utcánkban”. Majdnem sírva fakadtam, mert erre a kedves fogadtatásra nem számítottunk. Együtt mulattunk reggelig.”

Nagyné Hodik Mónika

történész