Visszaemlékezések

Ki ne hallott volna a városban Tomcsányi Éva balettmesterről és Wünsch László koreográfusról?
Nevük összekapcsolódik a város történetével. A városépítés hőskorában érkeztek az építkezésre, minden, ami tánccal kapcsolatos, a nevükhöz köthető.

Ahogyan Éva néni mondta: Ötvenöt évi folyamatos tanításunk érett, zamatos gyümölcseit még ma is ápoljuk, élvezzük és nem csak Dunaújvárosban, de a térségben is. Meghonosítottuk a tánc tanulását, élését, szeretetét. Tapasztalataink gazdag tárháza, dokumentumainak sokasága, városunk táncszeretete, növendékeink életútja igazolja, mit tud hasznosítani az elkövetkező nemzedék mindabból, amit tanult a táncművészetből.”

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része. Ezúttal Tomcsányi Éva mesél nekünk azokról az időkről.

1952-ben a születőben lévő városba két fiatal érkezett…

„1952

Egy kéz megragad és húz kifelé. Nevetés. Osztálytársammal, Wünsch Lászlóval lekeveredtünk a zsúfolt vonatról jókedvűen, vidáman a többiekkel együtt, mert mintha az egész szerelvény itt ömlesztené ki magából a sok-sok embert, és zömmel fiatalokat, velünk egykorú 18-19 éves mindenen nevetnivalót találó színes, vidám társaságot.

Fúj a szél, fúj, fúj, de jól esik. Itt állandóan fúj talán? Úristen, hát hol az épülő város? Semmit sem láttunk.

Kettes számú építőtábor ide, kettesek – Kisfaludy Gimnázium! Gyülekező! Pattogó vezényszavak. Egy-kettő, aztán nóta. Jó dolga van a mostani huszárnak, nem kell szénát kaszálni a lovának … Gyaloglás.

Portkavarva tűnik fel egymásután három sötétzöld dobozbusz az az Fakarusz. Nosza vége a nótának. Az út göröngyös, a Fakaruszoknak gödröket is kerülgetni kell.

Igen, így képzeltem el, vakolatlan épületek, állványok, homokdombok. Óriás exkavátorok. Földgyaluk. Tarka kendős lányok. Deszka, meg megint deszka. Malteros kanál. Kopott, agyonnyűtt fürdőnadrágok, glott gatyákban pecsenyére sült csoport. Amott teli vödröket húznak fel vastag kötélen. Az árok szélén fura kalapokban lakmároznak zsírtól maszatos papírból. Hangos kiabálás az egyik építkezésen. Lázas munka itt, ott meg egy vízhordó lány elkanyarít egy cudar káromkodást, mert a feladott vízzel őt locsolja le a fiú, mondván ne legyen melege.

Bementünk a tanácsház ideiglenes épületébe. Nagyon kedvesen fogadott bennünket Kóczián László népművelési ügyvezető.

Bemutatkoztunk. Wünsch László és Tomcsányi Éva II. éves színművészeti-főiskolás hallgatók vagyunk, a táncművészeti-koreográfus szakon. Á nagyszerű, már tudunk rólatok, vártunk. Itt bőven lesz munka, mert annyi a tánccsoport, mint erdőben a gomba, spontán alakulnak, hiszen tele van a város vidám, táncot kedvelő fiatalokkal.

Segítsünk. Látogassuk meg, adjunk útbaigazítást, tanítsuk őket, neveljük őket, (hűha, gondoltam, akkor nekünk sem szabad neveletlennek lenni). Meddig tudunk maradni? Ó csak egy napig? Hiszen ez alatt meg se tudjuk nézni a tánccsoportokat. Miért? Meresztem tágra a szemem. Azért, mert 35 csoport működik bejelentve, és még akik nincsenek bejelentve!

Éjszakai szállásunk a vasmű szálláson, a Május 1. utca első épületében lesz. Nem kellett sokáig keresgélnünk, hiszen összesen 5 utca volt készen, de ez volt az első.

Délután két óra felé mentünk. Laci az Építők csoportjához a József Attila művelődési házba, én pedig egy másik csoporthoz, majd onnan mindketten tovább, míg késő este ismét az építők csoportjánál találkoztunk.

A gyerekek igen-igen kedvesen fogadtak bennünket. Tanítottunk, javítottunk, együtt táncoltunk velük, hiszen alig voltak fiatalabbak mint mi. Este szívesen tartottunk velük a „Késdobálóba” egy hűsítő italra, ahol táncos lányunk Szegedi Eszter, örömmel szolgált ki bennünket.

… Wünsch Laci ezután rendszeresen lejárt Sztálinvárosba, amikor a tanulmányai engedték, sőt, mivel szakmailag kiváló volt a főiskolán, megbízást kapott a népművelési intézettől, hogy patronálja a sztálinvárosi csoportokat, és a lehetőségekhez képest hozzon létre egy ütőképes, komoly együttest.

… Csöngetnek… Izzadtan sietünk a zuhanyzóba. Gyere le az együtteshez Sztálinvárosba, irtó klassz.

Nem akarok hinni a szememnek a jelenlegi Vasvári Általános Iskola előcsarnokában 30 ragyogó szemű fiatal kitörő örömmel fogadja Lacit és igen, engem is. A régi ismerősök, hogy kitartottak!

… Igen. 1952-ben Laci a nyári gyakorlatát Sztálinvárosban töltötte és nem hiába. Kóczián Lászlóval és a Sztálin Vasmű SzB kultúrosával, Jilling Jánossal megalakította az Építők tánccsoportjából és a Vasmű 4 pár táncosából a Sztálin Vasmű Táncegyüttest. A művészeti vezető Laci volt. Az énekkar vezetője Székely Endre, a népi zenekaré Budai Mocsár Ferenc.

Ekkor már több szereplése is volt a tánckarnak. Állami ünnepeken és az építkezéseknél. Nagyon sok emberrel ismerkedtünk meg, és sok-sok élményben volt részünk. (Beszakadt színpad, de nagyszerű siker.)

Igen jól éreztem magam, de egy kicsit elszontyolodtam, hogy mi a szöszt csináltam én eddig? Laci nyári gyakorlatának itt az eredménye, saját együttese van, művészeti vezető. Komponált, saját számait tanítja. Én pedig mit tudok felmutatni, egy nagy semmit…

Kóczián Laci, aki látva lógó orromat, esti séta közben rámutatott az épülő Bartók Béla Művelődésházra, mely még egyáltalán nem a mai formáját mutatta: meglátja Éva, fog még maga itt olyan balettiskolát csinálni, hogy hét országra szóló lesz, és fogtok ti még igen sokat dolgozni, táncolni Lacikám, ezeken a deszkákon, ezen az épülő színpadon. (Két nagy betonlap állt oldalfalak nélkül.) Laci bíztatóan rámkacsintott, de ahogy szétnéztem és ráléptünk a művelődésház alapjaira, őszintén szólva semmi nagy reményt nem éreztem. Egyenes betonalapzat a mai színházterem nézőterén – egyben bálrendezésre is alkalmas majd. A holdfényben álldogáló kezdetleges kis színpad csöppet sem késztetett örömtáncra, és akkor a két Laci, Wünsch és Kóczián meg Egressy István művelődési előadó elkezdtek beszélni, hogy itt lesznek majd az öltözők, itt a reflektorok, itt ez, itt az, a nagy függöny, és „most szétgördül bordón, ünnepélyesen” – lépett elő Wünsch Laci – s harsogta bele az éjszakába: Kedves közönségünk, most pedig Tomcsányi Éva balettnövendékei következnek a Spicc etüdöt adják elő. Felpattantam és mókásan utánoztam jövendő növendékeimet. Kóczián Laci és Egressy tapsolt, és igen-igen jól szórakoztunk, egyáltalán nem gondolva arra, hogy valóra válik nem is olyan sokára az, amit az itt-ott deszkákkal körülkerített épülő színpadon eljátszottunk.”

Nagyné Hodik Mónika

történész