Visszaemlékezések

Ezen a héten is Tapolczai Jenő mesél nekünk. Ezúttal a társadalmi munkákról, a barakktáborok megszüntetéséről, a város könnyűiparáról és arról lesz szó, hogy 1967 tavaszán Székesfehérvárra „sodorta az élet”, megválasztották Fejér megye tanácsának elnökévé.  

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön a következő rész:

„A kollektív együttélést és az egészséges dunaújvárosi lokálpatriotizmust pedig az a társadalmi munka segítette elő, ami immár negyedszázada kisebb-nagyobb sikerrel szakadatlanul fejlődött. Ez a munka ma a kommunista szombatokkal példát szolgáltatott az országnak.

Ha visszaemlékezést ír az ember, eszébe jutnak legnagyobb gondjai, örömei és kudarcai. Ezek között említhetem meg a barakktáborokat, amelyek végleges lebontását elősegítette az 1964. február 29-i partomlás. Másik gond a nők és a családtagok foglalkoztatása. Hiába hangoztattuk, hogy a vasmű könnyűipar nélkül félkarú óriás, ez csak az ellenforradalom után, amikor a város jogi helyzete tisztázódott, nyert meghallgatást. – 1953-54-ben, amikor a vasmű végleges dolgozói kezdtek már nagyobb számban letelepedni, egyre több dolgunk akadt a munkát kereső nőkkel. A tanács nem egyszer napirendre tűzte a foglalkoztatás problémáit, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy könnyűipari vonalon megfelelő lépéseket kell tenni főleg a nőket foglalkoztató üzemek telepítése érdekében.

Ennek a következtében született meg elsőként a Vörös Október Ruhagyár, mely 1957. július 22-én kezdett dolgozni. Ezt követték a Fésűsfonoda, a Fehérneműgyár, a Papírgyár első üteme. Az Óragyár idetelepítésével megszűnt – ma bármennyire furcsán hangzik – a női munkanélküliség. Dunaújváros pedig mindannyiunk örömére a messze környék ipari bázisa lett.

1967. április 3-án Fejér megye tanácsának elnökévé választottak. Dunaújvárostól nagyon nehéz volt elbúcsúzni. Bár a megyéhez és a további feladataimhoz is tartozott a város, mégis könnyezve távoztam. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor Sárosi József, a városi pártbizottság akkori első titkára búcsúztatott és köszönetet mondott a város érdekében kifejtett munkámért. Én pedig búcsúztam attól a várostól, ahol életem legszebb éveiben dolgoztam, ahol olyan nehéz időket éltem át, mint a személyi kultusz időszaka és az ellenforradalom vihara, de ahol megérhettem a felfelé ívelés nagyszerű időszakát, szeretett városom, Dunaújváros felvirágzását.”

Nagyné Hodik Mónika

történész