Visszaemlékezések

Tapolczai Jenő a zűrzavaros időszak elején került a város élére, amikor Sztálinváros szerepe a mellőzöttség volt, amikor a hangos éljenzést felváltotta a csendes háttérbe húzódás, a kivárás, a túlélés. Majd teltek az évek  és a város megítélése megváltozott, újra büszkének lehetett lenni a Sztálinváros névre. Tanácselnöksége idején annyi minden történt és annyi volt  a tennivaló. Küldöttségek és vendégek jöttek és mentek. Az ő idejében lett Sztálinvárosból Dunaújváros és még sorolhatnánk....

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része.

„Budapestről – a Belügyminisztériumból, ahol osztályvezető voltam – 1953 augusztusában kerültem Sztálinvárosba. Előzőleg az eligazítások során - a pártban és a minisztériumban (akkor ide tartoztak a tanácsok) vázolták a rám váró feladatokat és mindkét helyen kihangsúlyozták azt, hogy érezzem magam megtisztelve.

Fejér megye székhelyén kellett jelentkeznem, ahol abban az időben néhány rövidlátó ember nem igen tapsolt ennek az új városnak.

A provizórikus tanácsházára, a Görbe utcába, zuhogó esőben érkeztem. Csak deszkák lerakásával tudtunk bejutni. Elődöm, Berecz Bertalan, régi elvtársam és barátom volt. Ő a Minisztertanácshoz került. Tőle vettem át a nem könnyű örökséget. Tanácsi bemutatkozásom – amihez a felhőszakadás-szerű eső is hozzájárult – rossz benyomást keltett bennem. Ezután a városi pártbizottságon jelentkeztem. Akkor Földes László volt a városi párttitkár, akinek már régebbi ismerőse voltam. Mindketten örültünk egymásnak. Én külön azért, mert Földes László kilátásba helyezte, hogy nem könnyű munkámat segíteni, támogatni fogja. Most több, mint két évtized távlatából is hálával gondolok vissza közös tevékenységünkre és mind arra az elvtársi segítségre, amit különösen kezdeti nehézségeim leküzdésében tőle és a kommunista kollektívától kaptam.

Új életem első napjai nehezen teltek el. A családtól távol, hisz 2 gyermekes családom nem jött velem az új munkahelyre. Akkoriban a városnak igen rossz híre járt és sok volt a bizonytalanság is. A kezdeti időben úgy éreztem, hogy frontszolgálatra jöttem. Lakások még alig épültek, azok is szálláshelyek voltak. Az építőipari és a vasműs dolgozók is, sok ezren a déli barakktáborban és a Radarban laktak. Mindez a tanácsnak temérdek egészségügyi és szociális, közbiztonsági, ellátási és kulturális problémát is jelentett. Tetézte ezt, hogy az ország különböző részéből ide toborzott munkások közül sok százan elhozták maguk után a feleséget és nagy számmal a gyerekeket is. Ők azután iskolát, óvodát, bölcsődét, orvost, stb. követeltek.

Már az első napokban feltűnt, hogy igen sok az aranyásó, kalandor, deklasszált elem, akiknek száma egyre szaporodott. Ezt előidézték az akkori igazságügyi és egyes rendőri szervek is, akik a börtönből szabadultakat, csak ide irányították, Sztálinvárost jelölték ki számukra munka– és lakóhelyül. Ezek ellen nem egyszer tiltakoznom kellett. Ámbár az is a képhez tartozik, hogy ilyen börtönviselt emberekből sokan váltak munkaszerető, becsületes emberekké, jó családanyává, miközben persze akadtak bőven olyanok is, akik korábbi „szakmájukat” akarták az új városban folytatni. Közben csakhamar megismertem néhány grófot és bárót is, akik könnyű munkán, figuránsként (szerk.: Segéd, aki zászlóval vagy léccel a megjelölt pontokhoz áll, ezzel segítve a mérnöknek a mérést.) dolgoztak az építőknél, illetve a tervezőknél.

Szerencsére idekerült sok-sok ezer – és ez volt a nagytöbbség – becsületes munkás is, akik a párt és a kormány felhívására jelentkeztek Budapestről, Csepelről, Győrből, Ózdról, Miskolcról és a falvakból. Belőlük lettek a sztahanovisták, élmunkások, a kiváló dolgozók és a brigádok ezrei és sok százan kormánykitüntetettek. Velük éltem le 14 esztendőt legszebb férfikoromból. Alig múltam el 40 éves, amikor bekerültem ebbe a nagy káderkohóba.

Idekerülésem után nap mint nap egyre nagyobbnak láttam feladataimat. Kerestem a kiutat, a megoldandó feladatok megoldásának módját. Egy ilyen gondterhelt napon gondoltam elmegyek a Dózsa moziba. Zuhogott az eső. A mozi körül még árkok voltak és messze pislákolt egy lámpa. Cammogtunk a sárban.

A sötétben az előttem haladó két ember egyike azt mondja a másiknak (elég hangosan) „Szakikám, mit szólsz ehhez a pocsék állapothoz. A város vezetői, a Tapolczai ne félj, nem jár erre: Ő kocsival jár.” Mire megszólaltam, mondván: „Ide figyeljen szakikám, ahogy maga téved! Én vagyok a Tapolczai, csak az a differencia, hogy maga vállalati gumicsizmában van, én pedig a saját félcipőmben cammogok a sárban.” Nagy volt a meglepetés.

Már az első napokban az volt az érzésem, hogy legfontosabb feladatunk, hogy e nagy forgatagban biztosítsuk a rendet és a közbiztonságot.

1955-ben kiadtuk az első házirendet, ami elősegítője volt a városias élet kialakulásának. Nem volt könny a városi élet kialakításáért folyó harc. A faluról jött lakók közül többen magukkal hozták a kacsát, a libát és a fürdőkádban helyezték el. A malacokat pedig a pincékben tartották. Ezért a városias életről a lakossággal történt találkozókon beszélni kellett, de foglalkozott vele a helyi sajtó is.”

Nagyné Hodik Mónika

történész