Visszaemlékezések
Amikor a városi levéltár vezetőjét, Hetényi Istvánt felkérték, hogy kutasson az emlékei között, gondolatai messzire elkalandoztak. Az emlékezést a pesti élményekkel kezdte, még a világháború előtti időkből, aztán egy hirtelen váltással érkezett meg 1952-be, az akkori Sztálinvárosba.
A sorokat olvasva ismerős helyszíneken járunk, de akad egy-kettő, melyekről eddig még kevés szó esett. Hisz kevesen tudják, hogy volt egyszer egy József Attila Kultúrotthon és volt egyszer a Gorkij téren egy kocsma, melyet mindenki csak úgy hívott a „103”.
Meg hát azt is kevesen tudják, hogy a középblokk üzem egy ideig a Dózsa György úton működött. Ugye jól gondolom?
És mennyi minden változott azóta… Egy régi sztálinvárosi ma rá sem ismerne a városra, annyi minden megváltozott.
Kedves Ismerőseink, Látogatóink, folytatjuk sorozatunkat a következő résszel.
„Ezerkilencszázötvenkettőben két teherautóval mentünk „Sztálinvárost építeni”. Így mondtuk. Lobogtak a zászlók s fújtuk harsányan: Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót…
Nagy gödrök, árkok, téglarakások szerteszét. Szitált az eső, délutánra bokáig ért a sár, raktuk a téglát. Horzsolta a kezünket. Már nem volt kedvünk énekelni.
Azért jelentkeztünk a következő nyáron is. Akkor már álltak a Sztálin úti házak. Elkészült a társadalmi munkában épült Béke-ház.
A Sztálin úton kisvonat zakatolva húzta a téglával, sóderral megrakott csilléket. Nagy tömeg nyüzsgött a Béke téren, a Késdobáló előtt. Ott volt a gyülekező. Kordélyosok baktattak a Déliváros felé a telepre. Minden élt, mozgott, s volt valami felemelő abban, amit az emberek itt csináltak.
Évről évre megfordultam itt, érdekelt az épülő város.
… Adonyba jártunk propagandista továbbképzésre. Ott hallottam 1955 végén, hogy revizort keresnek a városi tanácshoz. Első főnököm Takács Jenő volt, a város- és községgazdálkodási osztály vezetője. Pár hónapra rá a revizort átszervezték a pénzügyi osztályhoz. Nehéz idő volt. Az építkezések üteme erősen visszaesett. Félig kész létesítmények, vakolatlan épületek, se gáz, se gázfűtés. A Tüzép-telepre, mely a Dózsa György út és a Szórád Márton út sarkán volt, még tehervonatok jártak. Átellenben volt a szűrőállomás barakképülete, s mögötte, végig a Béke térig barakkok. Hosszú, hodályszerű barakkban volt a József Attila Kultúrotthon. Valójában alacsony, füstös, piszkos épület. Kis színpadán már csak egy jazz zenekar hangoskodott, szakszofon sírta bele az éjszakába: „Csupa könny a szobám”, meg hogy „Gyere, ülj, kedves mellém, mielőtt még elmennél”.
Később, mint közvetlen munkatárs, dolgoztam Tapolczai Jenő tanácselnök mellett. Gyorsan és sokat kellett dolgozni, sok volt a gond, probléma és feladat. A partomlás, a barakktáborok felszámolása, a leállított építkezések folytatása, a Ságvári városrész házainak bevakolása, a gáz- és távfűtési hálózat bővítése, a nők foglalkoztatása érdekében könnyűipari üzemek létesítése folyamatos, céltudatos munkával valósult meg. Sokszor kezdtük reggel hatkor és fejeztük be este kilenckor a napot. Honnét volt ereje mindezen felül fogadni delegációkat, mindig vidámnak lenni, s bedobni „az évszázad viccét”? Ki emlékszik ma már a Dózsa György úti középblokk üzemre? Helyén a pénzintézetek háza (szerk.: az egykori OTP és az MNB épülete), a Csemege és a Kék Duna Áruház áll. Hol a hirhedt 103-as Italbolt az utca sarkáról (szerk.: A Kossuth Lajos utca és az egykori Gorkij tér sarkán lakásokból volt kialakítva.) és a Késdobáló a Béke térről, s hol vannak, akik ennek a kocsmának az alagsorában az éjszakai órákig ropták fáradhatatlanul a népi táncot? Hol van már a radari és délivárosi barakktábor?”
Nagyné Hodik Mónika
történész
