Visszaemlékezések

Mint abban az időben sok minden, a nyomda is ideiglenes helyen működött: kezdetben az Építők útján, majd a Szórád Márton úti barakkok egyikében, míg végül 1954-től a „végleges helyén”.

Sajnos mára már azt kell mondanunk: Volt egyszer egy nyomda... Mert hát azóta már az sincs.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, ma a nyomdász, Bergmann Jenő mesél nekünk:

„Az építkezést 1951 márciusában láttam először, csak látogatóba jöttem át és munkát szerezni a földvári nyomdának. Bámulatos volt az a szorgos nyüzsgés, ami az építkezésen volt.

A Május 1. utcában már álltak a Kockák, a Bivalyokat építették. És épült a tulajdonképpeni városmag.

Még ez év őszén, 1951. október 2-án, hétfőn munkába álltam az Építők útján két háromszobás lakásban berendezett nyomdában.

Az Óbudai Nyomda kihelyezett telephelye voltunk. Nekünk a városban nem volt gazdánk. Gazdátlanul éltünk, lévén, hogy vásárolni semmit nem lehetett. Értem alatta: kályhát, tüzelőt, szállásfelszerelést. Ezeket csak igényelni lehetett a Szálláshely Vállalattól.

A munkahelyre sem jutott kályha és november 7-re már a hetenként kétszer megjelenő újságból a pénteki kétoldalas itt készült.

Novemberben fázós kézzel, a hideg ólomanyagot formává, újságoldallá alakítani, csak a korra jellemző mindentvállalással lehetett. Ha nagyon fáztunk, a téglás szoba közepén vastag papírt gyújtottam meg és úgy melegedtünk a nyíltláng mellett – ha ezt a mai tűzrendészek látnák, hajaj -.

… A szedőterem ablakából, ami a konyha volt, nagyon jól ráláttunk az építkezésre, mert az Építők útja és a Görbe utca sarkon levő épületben voltunk, de akkor még a jelenlegi első két épület a Görbe utcában – az egyik hozzáépítve az Építők úti házhoz, a másik a szemben lévő – még nem állt, azokat később építették.

Munkánk volt az első perctől kezdve. Az idetelepült vállalatok, kereskedelmi egységek elláttak bennünket, no meg az újság, mint már említettem.

Az első főszerkesztővel, Fürjes Jánossal és Hiller István újságíróval tördeltem a városban készült első Sztálin Vasmű Építője számát.

Három hónap múlva kényelmesebb, valamivel jobban felszerelt nyomdaépületbe, egy barakkba költöztünk a Szórád Márton úti akkori barakk-sorra. 1952. január 2-án már 25-30 létszámmal végeztük a munkát dr. Somlai József vezetésével. Azok közül akik ezt követően jöttek Kiss Gyuri az, akivel megszakítás nélkül együtt dolgoztunk. A Tóth házaspár is akkor lépett be és ők voltak az első nyugdíjasaink 57-ben. Tóth néni, a „mami” már nem él, de mindig nagy szeretettel emlékszem rá, és nemcsak én, mindazok, akik ismerték. Míg dolgozott, fáradhatatlanul ő nyomta éjszaka az újságot. A gépmestertanuló ha valamit nem jól csinált leteremtette és kapott tőle egy anyai szeretettel adott pofont is. Tóth János bácsi ma is aktív társadalmi munkása a városnak, 78 évének minden tapasztalatával a nyugdíjasok szervezője.

… A barakk-nyomdában készült a Sztálin Vasmű Építője című 4 oldalas lap. Itt szedtük, tördeltük, nyomtuk, sokszor a késő éjszakába nyúlóan.

52-ben nősültem és a feleségem is ide jött dolgozni a városi tanácshoz… Kezdetben csak laktunk, de ahogy nőtt, gyarapodott, terebélyesedett a város otthonra találtunk. Maga az egész maradandó emlék, ahogy a szemem láttára lett várossá a város, kezdetben utcákkal, később városrészekkel bővülve.

Így jutottunk el a végleges épületbe, a nyomda mai épületébe 1954-ben, amikor már Gabányi György igazgatott bennünket. Ismét gyarapodott a nyomda létszámban és gépekben egyaránt. Az újak közül is maradt néhány, köztük Abinéri Lajos, a telepvezető. Sok fiatal nőtt fel mellettem és lett belőle szakmáját szerető nyomdász.

… Sokan rossz véleménnyel voltak a város lakóiról az 50-es években, de bebizonyosodott: ha volt is haszonleső és csavargó, azokat a város kivetette magából.

Ötvenötben családostul utaztam a vonaton és mint lenni szokott, a fülkében együtt utazók beszélgetve töltöttük az utat. Több helyéről az országnak kerültünk össze, mint utasok. Rettenetes dolgokat meséltek egymásnak Sztálinvárosról, melyet egy darabig türelemmel – csak magunkban kuncogva – hallgattunk, majd rövid tömörséggel közöltük, hogy „mi már néhány éve itt élünk a városban és Sztálinváros alapítóinak valljuk magunkat”. Első percben meghökkenés az arcokon, majd felengedés „hát rendes emberek is élnek abban a városban?” Megnyugtattuk őket, nem is kevesen.

És épült a város. Annyi sok-sok eredményről beszámoló cikknek szedtem a címét és tördeltem oldallá az anyagot, hogy mindenre emlékezni nem lehet; az első csapolástól a millió tonnáig bezárólag.”

Nagyné Hodik Mónika

történész