Visszaemlékezések

„Tizenhét-tizennyolc éves gyereknek a salgótarjáni hegyek közül a Duna mellé, sík vidékre kerülni, ráadásul lapátolni, maltert keverni, furikot tolni, és mondjuk meg őszintén, a közvetlen szülői felügyelet alól kikerülni, csak izgalmas élményt ígért a nyári 3 hét. DISZ-megbízólevéllel a zsebünkben, jó egynapos utazás után, Pestről irányvonattal, megérkeztünk valahová a Béke téri kapu környékére.” Ezekkel a sorokkal kezdődik a mérnök, Kaczander Károly visszaemlékezése, aki 1952 nyarán DISZ-fiatalként jött várost és gyárat építeni.

Majd teltek az évek és főhősünk ismét visszatért a városba, akkor már végleg: letelepedett, családot alapított.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része:

(A DISZ-táborokról már korábban is szó esett. Aki a témával kapcsolatban több képre, információra kíváncsi, nézze meg a 2023. 01. 05-i blogbejegyzésünket.)

„Tizenhét-tizennyolc éves gyereknek a salgótarjáni hegyek közül a Duna mellé, sík vidékre kerülni, ráadásul lapátolni, maltert keverni, furikot tolni, és mondjuk meg őszintén, a közvetlen szülői felügyelet alól kikerülni, csak izgalmas élményt ígért a nyári 3 hét. DISZ-megbízólevéllel a zsebünkben, jó egynapos utazás után, Pestről irányvonattal, megérkeztünk valahová a Béke téri kapu környékére. Rekkenő nyári melegben nem akaródzott sorban, lépést tartva, vidáman „Sződd a selymet, elvtárs”-t énekelve, a mostani tízes iskola mögött felállított sátortáborba vonulni. A Béke téren le is léptünk egy pohár sörre, de száraz torokkal szaladtunk a menet után, hiszen nyomós érvekkel bizonyította egy jól megtermett legény a „fiatalkorúaknak italt nem szolgálunk ki” elvet, amit – mint később kiderült – nem vettek nagyon szigorúan. Most pechünk volt! Három sorban álltak a sátrak, bömbölt a hangszóró, fogadtak a kapuban, de valahogy a vacsorát elfelejtették. No, sebaj, hiszen a lányok az iskolában voltak, nekik meg mindig volt valami rejtett tartalékuk – ott a helyünk. Igen ám, de a táborvezetés féltett bennünket a lányoktól, és mi, a védett fiúk, éhesen maradtunk. Így kezdődött a táborélet.

Philipp Müller brigád (névadónk története feledésbe merült), de arra emlékszem, hogy büszkén viseltük ezt a nevet mindaddig, amíg az első napok munkateljesítménye nem került fel egy eredménytáblára. Nem is nagyon lehetett csodálkozni rajta. Annyi ismeretlen, szokatlan, új dolog fogadott, hogy mellette még eredményesen dolgozni is, kicsit sok volt. A vasmű főútja mellett vagy alatt húzódó nagycsatornát ástuk, „átkoroltunk”, „állásra hánytunk”, kordét raktunk, muraközi lovak patáit kerülgettük jó hatásfokkal, ebédre vártunk, és mellette egy kibontakozó gyáróriás minden szusszanását figyeltük. Javíthat-e e mellett egy gimnazista kubikos normát? De a hét végére belelendültünk; a hólyagok kezdtek leszáradni a tenyerekről, a leégett hát barnára mattult, és már a kubikos káromkodások is a szó szoros értelmében folyékonyakká váltak. Dolgoztunk és nem haltunk bele, sőt, este még sétálni, udvarolni is volt kedvünk, egyelőre a tábor határain belül.

A víz viszont büdös, meleg és ihatatlan volt. Nem csoda, hogy az alattunk lévő öböl hűvös víze egyre jobban izgatta fantáziánkat. Hát, amikor kiderült, hogy alig 200 métert kell úszni, és ott van a sóderos part! Még az sem volt akadály, hogy a szabad strandolást erősen tiltotta a táborvezetés. Lehet ezt megakadályozni a Dunától 50 méterre fekvő táborban? Az első összetűzésem a táborvezetéssel a Duna miatt történt. Átúsztunk vagy hatan, eltöltöttük a délutánt odaát, sötétedéskor vissza, arra vigyázva, hogy vacsorára ott legyünk. Az már csak a mi szerencsétlenségünk volt, hogy azon a napon különösen szigorúan vették – egész érthető okokból – a tilosban való fürdést. Lopózunk vissza, fel a dombon, és az első ember, akivel összefutunk, Kecskeméti Laci, a táborparancsnok volt. Ő még a mai napig is tagadja, hogy várt volna bennünket, szerinte véletlen találkozás volt, de annál rosszabb. Izgalom a táborirodán, Pestről ellenőrzés, ideges tábor- és városvezetők. Szóval, amikor rá 15 évre a hideghengerműben munkatársak lettünk Kecskeméti Lacival, kezdtem megérteni, hogy miért van olyan erős keze egy munkásembernek. Megúsztuk egy párnapos táborfogsággal.

A második hét közepe felé a nagycsatorna ásásával eljutottunk valahová a mostani kohók előtt levő enyhe bal kanyaros útforduló környékére. Itt az építkezés mellett volt egy nádpallós egészségügyi épület. Egyik nap ennek a környékén ebédeltünk, amikor a munkavezető felszólított bennünket, hogy lehet éjszakai műszakra jelentkezni. Igen izgalmasnak ígérkezett egy diák számára a fényszórók melletti munka. Beosztottak bennünket egy sztahanovista módszerrel falazó kőműves mellé „culáger”-nek. Én csak arra emlékszem, hogy reggel a teherautóról úgy vettek le bennünket alva. Képzelhetik megdöbbenésünket, amikor délután a kőműves mester külön kijött a táborba, és egész ittlétünk időtartamára a Philipp Müller brigádot kérte el a táborvezetéstől. Így kerültünk a mostani Vasmű úti házak építéséhez, majd a tűzálló környékére, és ha jól emlékszem, valamilyen vasútállomás-félét is építettünk.

A legszebbek az esték voltak. Ilyenkor a tábor közepén futó betonúton sétáltunk. Persze, nem egyedül. Üvöltöttek a hangszórók, vasárnap jöttek a látogatók, elmehettünk kimenőre. Voltak szabadtéri előadások is; tisztán emlékszem: a Dohányon vett kapitányt néztük meg.

Ezután eltelt 6 év, és 1958-ban idekerültem a vegyi gyárrészleghez dolgozni. Teljesen más volt minden, csak a Duna maradt a régi, a keszonok ugyanott álltak, a sóderos túloldal ugyanúgy csábított, és a Duna-parton jótékony maradt a dzsungel.”

Nagyné Hodik Mónika

történész