Visszaemlékezések
A város első fektetőjéről, a kórházról és a híres „hármas kockáról” már korábban szó esett. Most Liptai László, a fektető főorvosa mesél azokról az időkről: kissé szűkszavúan, viszont nemcsak az egészségügyről …
Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része.
„Az Egészségügyi Minisztérium felkérésére jöttem Dunapentelére, azt mondták egészségügyet kell szervezni.
Kerestem az „egészségügyet”, nem tudta senki megmutatni. Nagynehezen rátaláltam a „III-as kockára”. Két-három fehérköpenyes nő beszélgetett a folyosón. Kérdezték: mit akar? Feleltem: a vezetővel szeretnék beszélni. – Jöjjön vissza délre, majd előkerül valahonnan.
Dr. Erpf Károllyal beszélgettem, aki nagyon megörült jövetelemnek. Mondta: átadták ezt az épületet az egészségügynek, itt fektetőt és orvosi rendelőt kell szervezni. Te leszel a fektető főorvosa. Igen szép cím, de semmi háttér. Megcsináltuk.
A Május 1. utcai III-as kocka a későbbiek folyamán fogalom lett.
1951. nyári este … Véres fejjel beállít hozzám az egyik dolgozó. Tessék segíteni, megvertek. Mit csinált, hol járt – kérdeztem. Le kellett menni a pincébe, de ott volt két pár, és én megzavartam őket. „Mi az, irigyli?” megszólítás után, ellátták a bajomat.
Mennyit dolgoztunk? Reggel 6-tól este 10-ig, 11-ig folyamatosan. Fáradt voltam, vacsora már nem kellett. Nagyon sokszor péntek déltől hétfő délig egyedül teljesítettem szolgálatot, egyedül voltam orvos a városban. Szülést vezettem, gyermeket kezeltem, tüdőgyulladást gyógyítottam.
A Beloiannisz utcában laktam feleségemmel. 1951 végén fa, szén nem volt, Tüzép sem. Két feleség összefogott, kezükben vödör, elindultak szenet, kokszot guberálni és hulladék deszkát gyűjteni. Volt sok fa az építkezések körül. A villany kialszik, két napig nincs; petróleumlámpa, gyertya.
Szórakozás: „Késdobáló” a Béke téren, „Szúnyog” a Radarban. Azért nevezték így, mert ott rengeteg szúnyog volt. Persze, ezekre a helyekre nemigen mertünk elmenni, de nem is lehetett, mert amikor működött ez a két „étterem”, nekünk igen sok munkát adott. Az összeszólalkozások eredményeképpen koponya-, kar-, lábtörés igen gyakori volt, ezeket mind nekünk kellett ellátni.
Megszerveztük a szűrő- és fertőtlenítő állomást is, ahol éjjel-nappal 3 műszakban működött a fertőtlenítő gép. Állandóan 40-50 úgynevezett tisztaságfelelős dolgozott. Minden munkavállaló orvosi vizsgálaton esett át. Napi forgalma 180-200 fő.
… 1952. április 30. délután 4 óra. Nagy öröm. Ratkó Anna egészségügyi miniszter átadta a városi rendelőintézetet, az első állandó egészségügyi objektumot. Azonban ez a rendelőintézet akkor még olyan harmadkész állapotban volt. Teljes kapacitással csak 1953-ban működött. Volt egy ideiglenes kórházunk is, ahol műtéteket nem lehetett végezni. Ezért a rendelőintézetben kialakított műtőhelyiségbe kellett a betegeket 1965-ig (szerk.: akkor készült el a mai kórház.) , télen-nyáron, esőben, hóban tolókocsin műtétre átszállítani.
Akikkel találkoztam: Sebestyén János, Borovszky Ambrus, Berecz Bertalan, Bondor József, Lovas Pál szeretettel gondolok rájuk, mert abban az ősi korszakban, amikor nekünk, egészségügyieknek semmink nem volt, minden segítséget tőlük kaptunk.
Az akkori orvosmunkatársaim: dr. Türje István, dr. Fosztó Dénes, dr. Groszman Sándor, dr. Pátkay József, dr. Simay Artúr.
1953-banvolt az első találkozásom Tapolczai Jenővel, az akkori tanácselnökkel. Nagy szeretettel emlékezem meg róla, mert az egészségügyet szívügyének tekintette; mindig és nagyon sokat segített. Nemigen volt az országban még egy olyan tanácselnök, aki az egészségügyet annyira ismerte és szerette volna, mint ő.
Igen sokat dolgoztam, szerveztem, harcoltam Dunaújváros egészségügyéért, de megérte. Szervezési munkámnak meg lett a gyümölcse.
Negyedszázad, 25 év; Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. Ha újra kezdeném, ismét vállalnám.”
Nagyné Hodik Mónika
történész
