Visszaemlékezések

Tóth Bélát, a miskolci MÁVAUT-főnökség vezetőjét Dunapentelére hívták, hogy szervezze meg a vasúti és a közúti anyag- és személyszállítást.

Amikor 1951 márciusában ideérkezett, az építkezésen áldatlan állapotok uralkodtak, szükség volt egy tapasztalt szakember munkájára. Családját hátrahagyva látott munkához, s nemcsak a közúti és a vasúti szállítást szervezte meg, hanem hajójáratot is indított Dunapentele és Mohács között.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, irány 1951 tavasza, irány a pentelei építkezés!

„1951 február elején egy tárcaközi értekezlet (KPM-KGM-ÉM) tárgyalta a dunapentelei személyszállítás és anyagmozgatás súlyos problémáit. Ez alkalommal felmerült, hogy Pentelére vasúti és közúti tapasztalatokkal rendelkező szállításvezetőt kell kinevezni. – A tárgyaláson jelenlévő dr. Dölle főtanácsos, - aki ismerte korábbi vasúti-forgalmi-kereskedelmi szolgálatomat – erre a posztra engem javasolt. A miskolci MÁVAUT-főnökség vezetője voltam akkor.

Sorsomat ezzel el is döntötte, mert a tárgyalást vezető Bebrits Lajos miniszter táviratilag magához rendelt. Közölte velem, hogy menjek le Pentelére, jól nézzek ott körül és délután jöjjek vissza, számoljak be a tapasztalataimról.

Pár órás pentelei tartózkodásom alatt megállapítottam, hogy itt valóban rendkívüli állapotok vannak. A vasúton beérkező anyagok tömege egymás hegyén-hátán hever. Rakodó vágányok és raktárterületek hiányában a vasúti kocsik kirakása napokig is elhúzódik. A közúti szállítás a feneketlen sárban, úttalan utakon rendkívüli nehézségekbe ütközik. A dolgozók szállítása, a környező községekből rendszertelenül, szabálytalanul történik.

Az ország minden részéből idesereglett dolgozók hétvégi hazautazása sincs megszervezve. Szóval láttam, hogy ez valóban nekem való feladat. Mint székesfehérvári „bennszülött” is, szívesen vállaltam, az első szocialista város építését.

Ezekkel a gondolatokkal, illetve elhatározásokkal jelentkeztem aznap délután Bebrits Lajos miniszternél, akinek jelentettem, hogy szívesen vállalom az új feladatot, amennyiben Miskolc-Tapolcán lakó, négygyermekes családom nem kerül hátrányos helyzetbe. Erről a miniszter biztosított.

Így kerültem Dunapentelére 1951. márciusában – a Nehézipari Beruházási Vállalathoz. Kirendelve – kölcsönképpen – a KPM I. főosztályáról, szállításvezetőnek.

Családomat természetesen – egyelőre – nem hozhattam magammal. Ellenben az organizációs (városépítési) tervekből, már akkor kiválasztottam családunk számára jelenlegi lakásunkat. Megkértem Borovszky elvtársat, hogy ezt a lakást biztosítsa számunkra. Ő ezt megígérte és meg is tartotta.

Sajnos ez a lakás csak 1952 október végén készült el, s addig csak kéthetenként mehettem haza Miskolc-Tapolcára. Ez a másfél éves különélés családom szempontjából hátrányos, szolgálatom szempontjából viszont előnyös volt, ugyanis a rendkívül nagy és egyre növekvő feladatok egész embert kívántak minden területen. Itt nem volt megállás, lazsálás. Minden vezetőnek példát kellett mutatni. Nem volt a munkaidőnek kezdete és vége. Szinte jó volt, hogy nem volt „közvetlen” családi gondom. Persze amikor végre pihenőre tértem, soká nem jött álom a szememre. Akkor vettem sorra családom tagjait: vajon mit is csinálnak ott, messze távolban?!

Visszatérve 1951. márciusra: rendkívül rossz időjárási viszonyokat találtam itt. Havazás, olvadás, esőzés, térdig érő sár mindenfelé. A NEB irodái a Kockában (mai Május 1. utca második épület) voltak. Ott jelentkeztem Borovszky elvtársnál. Itt találtam már Inokai Jánost, Lovas Pált, Pázmándy főmérnököt, Kádár Ferit és még 10-12 szakembert. Első teendőm volt az esőkabát és gumicsizma felvételezése, mert anélkül itt lépni sem lehetett.

Lakást, illetve szállást a 3-as kocka egyik kétszobás lakásának „nagy” szobájában kaptam. Szentmiklósi Sándorral laktunk kettesben. A konyhában és a kisszobában egy-egy kolléga volt elszállásolva.

Másnap elindultam és bejártam a terepet az ópentelei vasútállomástól az általam Béke térnek elkeresztelt autóállomásig. Már akkor innen indultak és ide érkeztek a környező községekből bejáró dolgozók, ponyvás, vagy ponyva nélküli teherautón. Ezen a téren minden volt, csak béke nem.

…Ideérkezésem első napjaiban sokféle fejetlenség, zűrzavar, szabálytalanság, pazarlás uralkodott a szállítás és anyagmozgatás területén.

Legelőször a környező községekből naponta bejáró munkások utazását igyekeztem megszervezni. Ezzel párhuzamosan az országból idesereglett 10-15 ezer dolgozó hétvégi hazautazását kellett biztosítani különvonatokkal, közvetlen kocsikkal, autóbuszokkal. Még egy hétvégi hajójáratot is beállítottam 1951. május 5-től Dunapentele és Mohács között. Erre a hajóra akkor 850 fő jelentkezett.

Nem azért vettem előre ezt a feladatot, mintha a többi nem lett volna legalább ennyire fontos és sürgős, de minden további munka alapjának tekintettem, hogy a dolgozók nyugodt, rendezett körülmények között jöhessenek munkába, illetve térhessenek haza. Ezzel egyidejűleg szorgalmaztam a rakodóvágányok és raktárterületek sürgős megépítését, illetve üzembe helyezését.

1951. április 9-én elrendeltem a kirakodást a mostani II. hőközponttal szemben, a már kihúzott rakodóvágány mellett. Hamarosan üzembe helyeztettem a jelenlegi Kék Duna Áruház helyén húzódó „G” vágányt, amelyre éveken át érkezett az építőanyag.”

Nagyné Hodik Mónika

történész