Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

VISSZAEMLÉKEZÉSEK - 23.RÉSZ

2023. március 24.

Visszaemlékezések

A héten sorozatunkat ott folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk. Ez alkalommal is Rabovszky József, a fiatal mérnök mesél nekünk azokról az időkről.

Többek között arról, hogyan ismerkedett meg az emberekkel, a várossal és munkatársaival, és hogyan lett néhány hónap leforgása alatt pesti emberből igazi sztálinvárosi.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön hát a következő rész:

„Az első benyomást akkor tettem rá, amikor megkértem, hogy szerezzen nekem egy munkaruhát és vegyen maga mögé a motorra, és mutassa meg jövendőbeli munkahelyemet. Az igazgató sötétkék színű kezeslábast viselt, fején micisapka volt, és láthatóan örömmel vette, hogy hasonló szerelésbe vágva magam, nem az íróasztal mellől akarom megismerni a vállalatot.

Az első körút a városban, most is eszemben van. Először a Szalki-szigetet kerestük fel, ahol a víztermelő telepünk nyolc csőkútból és egy csáposkútból állt. A szigetre akkor még nem vezetett be az út, amelyik most a ruhagyárhoz visz. Helyette vadregényes erdei csapáson lehetett csak bejutni, az erdő sűrűjén át. A termelő telepen is családias viszonyok uralkodtak, a dolgozók java a környező falvakból bejáró „kétlaki” munkás volt, akiknek még mindig a mezőgazdasági problémák jelentették a nagyobb gondot és a vízműgépész állásra csak az SZTK miatt volt szükségük. A második állomás (ma is létezik) a mai Martinovics utcai átemelő telep volt. Akkoriban a vízellátás agyközpontja. Itt már létezett a 2000 köbméteres tároló, és mellette az átemelő szivattyútelep. Ide érkeztek a város minden részéből a jelzések, amelyek rendszerint így hangzottak: „nincs elegendő nyomás”, vagy „csőtörés van”. A telep mellett felvonulási barakkok voltak, amelyek szállást nyújtottak a vízmű dolgozóinak, sőt családok is laktak itt.

A vállalat harmadik telephelyén, a Kohász utca végén levő szennyvíztisztítónál hasonló volt a helyzet. A mai papírgyári munkásszálló helyén (szerk.: ma az idősek otthona) és a szennyvízejtőcső völgyében is volt egy-egy felvonulási barakkunk. Mondhatom, hogy siralmas volt a vállalat képe, de ez egyáltalán nem látszott meg a dolgozók hangulatán. A bizakodás, a remény, hogy mindez csak átmeneti jellegű nehézség, mindenkinek ott volt a tudatában, és látszott, hogy mindenki bízik a fényes jövőben, a végleges városban, ahol mindenkinek jut majd kényelmes otthon és biztos állás.

Körutazásunk során az egész városban óriási munkalendületet tapasztaltam. Maga ez a szó, hogy város, akkor még csak a Vasmű út-Építők útja-Szórád Márton út-Dózsa György út által határolt négyszöget jelentette, de ezt sem készen. A Vasmű úti ötemeletes házakon még javában dolgoztak a toronydaruk (akkor láttam életemben először ilyet), a Dózsa György út nagy házait (a D/1 és a D/2) is akkor építették. A mai múzeum épülete magányosan állt a város szélén. Innen az Óvárosig a nagy ürességben csak a mi átemelőtelepünk és a víztárolónk látszott. Az utakon mindenütt kisvasúti csillesorok szállították az építőanyagot, az építkezés szinte minden utcában egyszerre folyt. A város megtekintése után sorra tettem fel a szakmára vonatkozó kérdéseket, és munkatársaim igyekeztek mindenre pontosan felelni. Sajnos igen kezdetleges állapotokról tudtak csak beszámolni: a legtöbb berendezésük csak provizórikusan működött és szakember sem volt. Aggodalmamra mindig ezt a választ kaptam: „most még csak az első szocialista várost építjük, nincs még tapasztalat, de mire a negyediket-ötödiket kezdjük, addigra már a sztálinvárosi úttörő építőket fogják tapasztalatcserére hívni”.

Külön aggasztott, hogy a nap már majdnem eltelt: életem első munkahelyén eltöltött első nap, és még nem tudom, hol fogok lakni.

A fárasztó városnézés, és a rengeteg adat, a sok-sok ismerkedés bizony eléggé elfárasztott. Késő délután igazgatóm egy ismerkedő pohár italra áthívott a már reggel látott „műintézetbe”. Így hát végre belülről is megláttam ezt a központi társadalmi szórakozóhelyet, ahol az ember mindenkivel össze tudott jönni, a nap legkülönbözőbb szakaszában, és sok hivatalos dolgát is el tudta intézni. A kérdésre, hogy mit iszom, kinyögtem a szót, amivel még pesti ismerőseim bocsátottak utamra: Rumot! Amikor köhögésemet elfojtottam, láttam a főnök szemében, hogy jó feleletet adtam.

…Mikor megittuk éspedig sztálinvárosi módra az első közös pohár italt, akkor már tudta, hogy meg fogok ragadni. Fel is ajánlotta, hogy ne a szállásra menjek lakni, hanem költözzem hozzá, neki végleges lakása van a József Attila utcában.

Végleges lakás! Talán ha 300-400 ilyen volt akkoriban. Az egyik „csont”-épület első emeletén, kétszobás lakásban lakott. Bútor még nem volt a lakásban, néhány vállalati vaságy, meg szekrény képezte a teljes felszerelést, de az akkori viszonyokhoz képest ez olyan kincs volt, mint ma egy rózsadombi öröklakás. Itt aztán békében megvoltunk éveken keresztül.

Főmérnököm 1952. október 1-én áthelyezéssel eltávozott Budapestre, és akkor aztán teljesen rámszakadt a gond. Két hónap alatt rengeteg tapasztalatot, helyi ismeretet szereztem, de magamra hagyva mindez nagyon, de nagyon kevésnek bizonyult.

Az első időkben még alig vártam a pénteket, amikor rohantam a vasútállomásra, hogy én is visszatérjek budapesti otthonomba. Ott aztán rengeteg élményt kellett elmesélnem az ámuló szülőknek, barátoknak a távoli Sztálinvárosról.

Amikor én lettem a főmérnök, ezek a pesti látogatások megritkultak. A gondok, az ügyeletek mind gyakrabban hét végén is tartottak. Lassan kezdtem megismerkedni a másik arcú, mondhatnám vasárnapi várossal, amely a munka elcsitulásával is tudott szórakozást, kikapcsolódást, barátokat és ismerősöket adni.

Az 1952-es év végére elkövetkezett az a jelenet is, amely végleg ide kötötte a sorsomat. Karácsonyra készülődtünk. A programot kezdtük megbeszélni apámmal és anyámmal, amikor véletlenül kicsúszott a számon a szó: nekem az idén a munka miatt „odahaza” Sztálinvárosban kell az ünnepeket töltenem. Az elhangzott mondatot már nem lehetett visszaszívni, mert apám rögtön meg is jegyezte: - Hallod-e anyuska, a mi fiunknak már Pentelén van az „odahaza”!”

Nagyné Hodik Mónika

történész