Visszaemlékezések

Dunapentele/Sztálinváros egyszerre lehetett a büntetés vagy éppen a felemelkedés színhelye is. Attól függ ki honnan indult, mi volt a célja vagy éppen másoknak milyen célja volt az adott illetővel. Akkoriban könnyen ment valakit vagy valakiket kiemelni a sok közül, élmunkást csinálni belőlük: sok L. Szász Tóni és Szlipcsevics István dolgozott itt annak idején.

De mi a helyzet azokkal, akiket idevezényeltek? Gondoljunk csak múlt heti „főszereplőnkre”, Fosztó Dénesre, aki több éves szakmai tapasztalattal a háta mögött jött Pentelére. Választása nem lévén jött, mert jönnie kellett. És minden tapasztalat nélkül is történhetett ugyanígy. Ezúttal Rabovszky József, a Víz- és Csatornaművek főmérnöke mesél nekünk.

1952 nyarán egy friss diplomás mérnöknek munkát ajánlottak Sztálinvárosban…

„1948 és 1952 között a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója voltam. Mint született budapesti gyerek bizonyos fokú felsőbbségi tudattal vettem mindazokat a híreket, amelyek a „vidék”-ről érkeztek. Természetesen arról is értesültem, hogy valami Dunapentele nevű községben fogják felépíteni az ötéves terv legnagyobb létesítményét, de hogy valójában hol is van ez a Dunapentele, 1950-ben nem is tudtam.

1952-ben, egy szép koratavaszi napon szakmai indított az egyetem kirándulást indított Sztálinvárosba. Tulajdonképpen ez volt az első találkozásom a várossal. Különvonattal érkeztünk meg mintegy ötszázan. Később csak halványan tudtam azonosítani a helyeket, ahova sorra elvittek bennünket. Megnéztük az erőmű vázszerkezetét, az ipari szivattyútelepek süllyesztési munkáiról kaptunk tájékoztatást a Radar alatti Duna-parton, majd a Szalki szigeti kikötőépítkezést néztük meg, és végül a Radarban egy üzemi konyhán kaptunk igen kiadós (nehéz testi munkások számára méretezett) ebédet.

Az egész várost jellemző nagy-nagy sürgés-forgásból, a hatalmas méretekből maradt bennem valami emlék, bár az egésznek a lényegét, azt, hogy mi készül itt tulajdonképpen, nem tudtam megérteni. És még valami: határtalan optimizmus, derű és lelkesedés hatott át mindenkit a vízhordó lányoktól a főépítésvezetőkig, akik mind büszkén mondhatták magukról, hogy Sztálinváros építői.

Az gondolatban sem merült fel bennem, hogy a jól ismert és szeretett fővárost vidéki munkahelyre cseréljem.

…Hideg zuhanyként ért az irányító bizottság döntése: Kötelező gyakorlatra a Sztálinvárosi Vízműveket jelölték ki számomra. Mindennel együtt valami jó érzés is volt bennem. Itt az alkalom megmutatni a világnak, hogy önállóan, szülői támogatás nélkül is meg tudom majd állni a helyemet egy olyan városban, ahol tulajdonképpen mindenkinek a saját kezében van a sorsa. A tanulmányi kirándulás jó emlékei is amellett szóltak, hogy a sztálinvárosi légkör, az ifjúi lendület, éppen kezdő szakembernek való. Hiúságomat viszont bántotta, a számomra „leminősítést” jelentő, vidékre irányítás.

…A diplomaterv készítésének idején 1952 júniusában, egy ismeretlen, de tekintélyt kiváltó férfi csöngetett be budapesti lakásom ajtaján. Személyesen engem keresett. Mikor megmondtam a nevemet, feltette azt a kérdést, ami későbbi pályafutásomat aztán gyökeresen befolyásolta: Mondja fiatal kollégám, akar-e ön negyed év múlva a Sztálinvárosi Vízművek főmérnöke lenni?” Hüledezésemre elmondta, hogy jelenleg ő, Szakáll Kálmán tölti be ezt az állást az alig egy éves vállalatnál, de kora és égészségi állapota miatt Budapestre kíván távozni. Csak úgy engedik el, ha maga helyett hoz egy fiatal, és a helyi kellemetlenségeket jobban tűrő mérnököt. A véletlen tette, hogy éppen rám esett az egyetemen a választás, és most itt álltam a döntés előtt, hogy elkötelezzemő már nem tud alkalmazkodni-e sorsomat Sztálinvárossal. Egyelőre könnyítette a dolgot, hogy gyakorlatra mindenképpen le kellett mennem Sztálinvárosba. A továbbiakkal kapcsolatban pedig az a véleményem alakult ki: Majd meglátjuk!

1952. július 26-án, egy kánikulai napon szereztem meg a vízépítő mérnöki diplomát. Még az ilyenkor szokott családi ünnepet sem tudtam nyugodtan végigülni. Jövendőbeli főnököm újra megjelent, és sürgetett. 1952. augusztus 4-én, hétfőn hajnalban beszéltünk meg találkozót a Keleti pályaudvarra. Nekem megfelelőbb lett volna, ha Kelenföldről indulok, de a jövendőbeli főnököm ragaszkodott az együttes utazáshoz, (nehogy az utolsó pillanatban még megszökni találjak).

Sztálinváros úgy tűnt nekem akkor, mintha ma valakinek Nigériába vagy Jemenbe kellene utaznia praxisa megkezdésére. A helsinki olimpia 16 győzelmét még együtt ünnepeltem pesti barátaimmal, majd egyetlen kistáskámmal megjelentem a Keleti pályaudvaron, és elindultam az ismeretlen jövő felé.

A vonat már a pályaudvaron megtelt az ország minden részéből Sztálinvárosba igyekvő emberekkel. Mostmár ismerősnek tűnt az a derűs hangulat, amely jól ismert velejárója volt a sztálinvárosiaknak. Útközben a főmérnök megpróbált kicsit bevezetni…Szavaiból így lassan kivettem, hogy távozási szándékának nem is annyira életkora és megrendült egészségi állapota az oka, inkább a felfokozott iramú élet, ami Sztálinvárosra oly jellemző, de amelyhez ő már nem tud alkalmazkodni…Ilyen beszélgetések között érkezett meg a vonat Betonút megállóhoz, ahol most a Duna Étterem van. A vonatról leszállva nem is kellett messze mennünk: az A/1-es épületben (ma Építők útja 10.) volt a Vízmű irodája a földszint két lakásában. Az első benyomásokdöbbenetesek voltak: vakolatlan, féligkész épület, a burkolatlan, festett falak, nyers téglapadló, a lépcsőház ideiglenes deszka korlátjai már az első pillanatban szinte visszafordulásra kényszerítettek. Az irodával szemben, az utca túlsó oldalán teljes üzemben volt a „Lepra” névre hallgató műintézet, ahová a három napi távollét után az ország más vidékeiről érkezett utasok, mint második otthonukba tértek be, zárt menetben az állomásról jövet. Az irodánk fölötti felsőbb emeleteken szállások voltak, a korlát nélküli erkélyekről sokan a lábukat lógatták a mélybe és mesélték a hétvége élményeit.

A munkatársak, akiknek a főmérnök egy-egy kedves szóval bemutatott, mind igen nagy szeretettel üdvözöltek, de az igazgató, akitől pedig a legtöbbet vártam, elég gyorsan és felületesen átsiklott a kérdésen, hogy itt az új ember. Rendes, hétfő reggeli szokás szerint a legnagyobb zűrzavar uralkodott a vállalatnál: sokan nem érkeztek meg, akiknek szolgálatba kellett volna állniuk, mások itt voltak ugyan, de hasznavehetetlen állapotban; a szivattyúkkal, az áramszolgáltatással is bajok voltak, és mindent személyes megjelenésével az igazgatónak kellett intéznie a helyszínen. Néhány perc alatt véget is vetett a bemutatkozási ceremóniának, majd közölte, hogy bizonytalan időre motorkerékpárjával körbejárja az üzemet.”

Nagyné Hodik Mónika

történész