Visszaemlékezések

Hogy milyen volt a születőben lévő város egészségügye, jobban mondva közegészségügye? Mint abban az időben mindent, ezt is meg kellett szervezni. Ezekre az időkre Fosztó Dénes, a város egykori tisztiorvosa emlékezik vissza.

Akkoriban még nem a város, hanem csak a „telep” épült. A sűrű ételmérgezéseket pedig nem a gondatlanság, hanem az „imperialisták ügynökeinek aknamunkája” okozta. Mert az ellenség mindenhol ott van, ha nem vagyunk elég éberek. – olvashatjuk a helyi újság hasábjain.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része:

„1951. január közepén, mint a csengeri járás tisztiorvosa Nyíregyházán értekezleten voltam.

Az értekezlet után a megyei főorvos behivatott az irodájába, ahol az Egészségügyi Minisztérium személyzeti főosztályának egyik főelőadója fogadott. Ostoros elvtárs, a főelőadó megkérdezte tőlem, hogy nem lenne-e kedvem elmenni Dunapentelére tisztiorvosnak. Mivel én szabódtam, azt mondta, hogy gondolkozzam az ajánlatán, és ha meggondoltam, írjak az Egészségügyi Minisztériumba.

…Körülbelül egy hónap múlva, újabb tisztiorvosi értekezleten találkoztam a megyei egészségügyi osztály személyzeti főelőadójával. Már utasításként közölte, hogy két példányú önéletrajzzal jelentkezzem két napon belül az Egészségügyi Minisztérium személyzeti főosztályán.

Az utasítást nem lehetett megtagadni.

Egészségügyi Minisztériumban próbáltam kibújni a megbízatás alól, de nem sikerült. Mennem kellett az épülő Dunapentelére.

Miért is vonakodtam új megbízatásomtól, hiszen addig is többször változtattam munkahelyet. Klinikán, kórházban és falun, községi és körorvosként dolgoztam. Az új körülményekhez mindig gyorsan tudtam alkalmazkodni. Nem az újtól viszolyogtam, hanem tisztában voltam azokkal a nehézségekkel és azzal a nagy felelősséggel, ami új munkahelyemen várt.

Feleségem sem örült a megbízatásnak. Három kis gyermekkel költözködni 450 kilométer távolságra, nem kis feladatot jelentett.

Gyermekeinket ismerősökre bízva, 1951. április 29-én érkeztünk feleségemmel Dunapentele külső vasútállomásra. Az állomástól elgyalogoltunk a községi tanácshoz. Itt Somfalvi József fogadott, aki akkor szervezési feladatokkal volt megbízva. Utána Illyés József elvtársat kerestem fel.

1951. május 1-én jöttem vissza. Az alsó siklóig hajóval jöttem. A telep bejáratánál igazoltattak. Kellemes tavaszi nap volt. A telepen, a 3-as kockában (Május 1. utca) dr. Erpf Károly, az Egészségügyi Minisztérium megbízottja fogadott, akit a telep egészségügyének szervezésével bíztak meg.

Így kerültem Dunapentelére.

Megérkezésem délutánján az első ételmérgezés betegeit szállították a fektetőbe. Ezután volt még egy ételmérgezés május 11-én.

Szállást az I. szám bivaly I. feljárójának első emeletén kaptam. Mivel a városi tanács (szerk.: csak 1951. május 18-án) még nem alakult meg, a megyei tanács egészségügyi osztályához neveztek ki beosztott tisztiorvosnak.

Családom június első napjaiban érkezett meg. Az I/1. szekció (szerk.: a volt Beloiannisz, ma Babits Mihály utca) 2. lépcsőházának földszintjén egy háromszobás lakásba költöztünk. Ez sem volt teljesen készen. Hiányoztak a padlószegélyek, a parketta még nem volt legyalulva. Természetesen központi fűtés és gáz is hiányzott. Éjszaka költöztünk petróleum- és elemlámpa-világítás mellett. A villanyt csak reggel kötötték be. Mi lettünk az új telep első állandó lakói.

Pár nap múlva Borovszky Ambrus elvtárs látogatott meg, és megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e a lakással. Akkor a lakásokban még válogatni lehetett.

Három fiam közül az egyik hétéves, a középső négyéves, a legkisebb három éves volt. Első gyermekei az új településnek.

Azóta itt lakunk a Beloiannisz (azelőtt Petőfi Sándor) utca 14. földszint 1. számú lakásában.

Feladatomat tudtam. Biztosítani kellett közegészségügyi szempontból a város és a vasmű építését. Meg kellett akadályozni, hogy fertőző betegségek, járványok és ételmérgezések veszélyeztessék az építők egészségét.

A Szórád Márton úton már állt a szűrőállomás, egy barakkban stabil gőzfertőtlenítővel felszerelve.

Az újonnan jöttek alkalmassági vizsgálata itt történt.

A szűrőállomásról indultak ki az úgynevezett tisztaságfelelősök is. Hathetes kiképzés után állították munkába őket. Páronként járták a szállásokat, ellenőrizték azok tisztaságát, és elvégezték a féregtelenítést. Június közepétől dr. Liptai László igazította el őket, aki akkor körzeti orvosként működött a szűrőállomáson. A szállásokat és tisztasági felelősök munkáját azonban nekem is ellenőriznem kellett. Naponta jártam a szállásokat. Ellenőriztem a közegészségügyi körülményeket (lepedők tisztasága, ivóvízellátás stb.), a munkások tisztálkodását. Tetvességi vizsgálatokat is végeztem reggel nyolctól este nyolc-kilencig. Közben jártam a konyhákat, ételelosztókat, ellenőriztem a főzés tisztaságát. Különösen nagy gondot kellett fordítanom az ételszállítás módjának ellenőrzésére. Milyen edényben, mennyi idővel a főzés után, mikor és hogyan történik a szállítás?

Az építkezés közegészségügyi és járványügyi feladatainak teljes súlya és felelőssége az én vállamra nehezedett.

Munkámat hamar megszoktam. Jóllehet, nagy felelősség terhelt, szorongást sosem éreztem, mert erre időm sem volt. Később, mikor már több orvos érkezett ide és a megalakult városi tanács egészségügyi osztályára szakképzett egészségügyi középkáderek kerültek, már sporttal is foglalkozhattam. Így lettem a város első sportorvosa.

….Örömmel néztem és nézem városom fejlődését, nemcsak építményeiben, létesítményeiben, intézményeiben, hanem emberformáló hatásában is.

Tudom, hogy a fejlődés nem áll meg és nem állhat meg. „Vannak még rejtett tartalékaink”, és ez nem frázis, hanem valóság.

Vonakodva jöttem Dunapentelére, és annyira megszerettem, hogy később, mikor Székesfehérvárra hívtak városi főorvosnak, akkor sem hagytam el, és most nyugdíjasként sem akarom elhagyni.

A város, a gyár a szemem előtt épült. Házait, gyárait, parkjait mind magaménak érzem.

Sok barátot szereztem. Úgy érzem, hogy a város minden lakója barátom.”

Nagyné Hodik Mónika

történész