Visszaemlékezések
A „Hülye brigád”, Lófej, Halál Zoli és a többiek… egy kis szelet a helyi vendéglátás hőskorából. 1951. május 1-jén járunk, megnyitotta kapuit az Ady Endre utcában a Kossuth/a Vasmű/a Fehér vagy ahogyan mindenki ismeri a Kocka étterem.
Kedves Ismerőseink, Látogatóink, folytassuk sorozatunkat ott, ahol a múlt héten abbahagytuk, jöjjön a következő rész:
„Másnap Pesten régi munkatársaimmal találkozva, én voltam az érdeklődés középpontjában. Kérdések özönével halmoztak el. Én persze válogatott szavakkal ecseteltem azt a nagyszerű, káprázatos életkörülményt, ami itt van. Öt régi kollégám érdeklődésére elmondtam, hogy menjenek központunkba, keressék Árvai Lacit és hivatkozzanak rám, akkor biztos lehozza őket is.
Elérkezett április 27. Megérkeztek a többiek is. Derűs mosollyal fogadtuk őket és elkeseredésüket lassan eloszlattuk. Helyzetünk közben javult, már volt vizünk is, csapból a földszinti helyiségekben.
Árvai Laci elmondta röviden, hogy ki hol fog dolgozni. Az egyik étterem közvetlen a büfé mellett nyílt, a mai Béke térnél, a mai strand mögött, nagy kerthelyiséggel, a másik az Ady Endre és a Május 1. utca sarkán, ez volt az I. osztályú étterem. Tehát ez lett a mi birodalmunk, mindjárt birtokba is vettük, ahogy a lehetőségek megengedték.
A felszolgáló brigád összeállt és megjött az első fuvar. Mind magam korabeli, 24-26 éves fiatalemberek. Felhívtam a figyelmüket, hogy ez a kocsi vissza akar menni, de üresen. Míg hülyéztek, csak nem gondolom ezt komolyan, a kocsi üres lett. Közben szereztem két üveg búfelejtőt és tervezgettük a május 1-i nyitást. Sok idő nem maradt a beszélgetésre, mert megjött a következő szállítmány. Ezzel is és érdeklődött a számla összegéről. Végeztünk, most már nemcsak engem hülyéztek, hanem önmagukat is, hogy minden marhaságra rászedem őket. A lányok takarítottak és közben nevettek a mi civódásunkon. Nem akarok nagyzolni, de addig hülyéztük egymást, hogy elneveztek bennünket „Hülye brigádnak”.
Hajnal négy órakor Árvai Laci keltett bennünket. „Ugyan már mégis meddig akartok még aludni, két kocsi érkezett.” Mi keltünk és mentünk. Közben megérkezett az üzletvezetőnk, Fort Lászlónak hívták és csodálkozott, hogy még nincs kész az étterem, később rájött, hogy hamar megy itt minden, csak ki kell bírni. Ő is hozzánk szokott!
Na, de, hogy minden jól menjen, hát természetesen eleredt az eső. Pakoltunk, rámoltunk, rendezgettünk és közben káromkodtunk. Készültünk a másnapi megnyitóra és az itteni első május 1-re. Női sorstársaink sem voltak elkényeztetve, mert jutott a munkából nekik is bőven. Volt köztünk egy hosszú hajú szőke lány, aki nagyon el volt keseredve, és kijelentette nekem, hogy nem marad itt és rövidesen visszamegy Budapestre, mert ezt nem bírja. Igen sok időt szenteltem rá, hogy végül is maradásra bírjam. Időközben megtudtam a nevét. Jelencsik Arankának hívták. Rábeszélésem nem maradt eredménytelen, hiszen 21 éve együtt élünk boldogan, azóta Szabó Györgynének ismerik városunkban.
Reggelre lassan elkészültünk mindennel, már csak az árukészletet kellett áthozni. Szakács van, már minden rendben van, csak hozzávaló még nem volt. A tőlünk jó távollevő raktárból kellett hozzánk szállítani, de hogy? Ez még rejtély. Kézben? Talicskán? Közben a gépkocsik sorakoztak az ünnepi felvonulásra, várakoztak a besorolásra. Egyikükkel megbeszéltem, hogy közben áthurcol bennünket, persze egy kis ünnepi ajándékért. Ez is megtörtént. Déli 12 órakor az I. osztályú Kossuth étterem megnyitotta kapuit a vendégek előtt. A Dózsa étterem úgyszintén.
Fél óra alatt az egész „Hülye brigád” frissen borotválkozva, fehér ingben, fehér kabátban első vendég egy nyolc-tíz tagú brigád volt. Rendelésük egyszerű: Hozzál komám 40 fröccsöt és valami kaját. Próbáltam elmondani, hogy mink van, de a válasz egyszerű volt: amit te szeretsz, abból mindenkinek kettőt hozzál. Én is rögtön hazataláltam, és ami volt a konyhán, vittem. De nemcsak nálam, a többi felszolgálónál is hasonló formában hangzottak el a rendelések. Mikor fizetésre került a sor, közölték velem, hogy a góré, a „Lófej” fizet.
Egy pillanatra kissé megdöbbentem, hogy vajon ez milyen vicc akar lenni. Ám az asztal végén felállt egy jól megtermett alak és érdeklődött a számla összegéről, amit aztán gavallérosa kifizetett. Most már megtudtam, hogy ő a „Lófej”. Közölte velem, hogy komám ez nagyon frankó, jól jegyezz meg bennünket, mert mi mindig ide fogunk járni.
A nap folyamán megjelentek egyéb különlegességek is. Jött Halál Zoli és brigádja, jöttek a Csövesék és a Kockásék. Vendégkörünk igazán változatos volt. Az országnak nincs olyan eldugott helye, ahonnan ne lett volna valaki itt, Dunapentelén. Minden társadalmi réteg képviselve volt, de ebbe a grófokat és bárókat is bele kell érteni.
Természetesen üzemeink rövidesen megkapták az elnevezésüket a közönségtől. Így lett a büféből Késdobáló (több haláleset tette nevezetessé). A mellette lévő III. osztály Dózsa étterem lett a „Csöcsrázó”, az I. osztályú Kossuth étterem a „Lordok-háza”, később megnyílt a radari étterem, már nyitásnál megkapta nevét: „Szúnyog”.
Így találkoztam én itt a tavasszal, 1951-ben és írom ezeket a sorokat 1975 tavaszán, még mindig Dunaújvárosban.”
Nagyné Hodik Mónika
történész
