Visszaemlékezések

Sorozatunk következő visszaemlékezője Őri Zoltán, Zoli bácsi, aki szenvedélyesen szerette szülőfaluját, Dunapentelét. De nemcsak Pentele múltját, hanem az épülő város történetét is szívesen kutatta, sokat tudott róla. Zoli bácsi építészmérnök volt, évtizedekig dolgozott a vasműben, szülőfaluját elhagyva többszöri kitérő után tért vissza előbb Sztálinvárosba, majd Dunaújvárosba.

"Nem én találkoztam a várossal, a város találkozott velem."- kezdődik a visszaemlékezés. És valóban, a penteleiek már évszázadok óta itt éltek, amikor 1949 végén megjelentek a határban az első földmérők, majd 1950 elején az első munkások. Hogy mi készül majd itt? Akkor még senki sem tudta, minden hétpecsétes titok volt...

Hétpecsétes titok,

1950. februárban

Nem én találkoztam a várossal, a város találkozott velem…

Nem mondhatnám, hogy Dunapentele, a négyezer lakosú község ebben az időben csendesen élte életét. Nagy nyüzsgés volt a faluban. Kubikosok, útépítők hada dolgozott a hatos útnak a falun átvezető szakaszán. A „százlábú hidat” és a hozzá tartozó hídfőket építették. A kisebb híd … sűrűn beállványozva, bezsaluzva állott, vasszerelésre, betonozásra várt. „December 21-re bebetonozzuk!” – hirdette a felirat. A nagyobbik viaduktnak, mely a Ráctemplom és a Kálvária közé volt tervezve, az alapozását készítették. Kellett az új, korszerű út a fővárostól a mohácsi kombinátig.

Mérnöki oklevéllel a zsebemben, a karácsonyi kalácstól terhes gyomorral sétálgattam a téli napsütésben a Tó utcán. A bennszülött penteleieknek szokatlanul csillogó, feketére lakkozott autók hosszú sora húzott el mellettem a vasútállomás irányából.

Hova mehetnek? Rövidesen megtudtam. A töltésen át a szigetre, majd vissza az Öreghegyre, végig a hatos úton a Radarig gurultak. A kocsisor több helyen megállt. A távolból szemlélő csak azt láthatta, hogy az autók utasai kiszállnak, nézik a környéket, térképet vesznek elő, mutogatnak és magyaráznak egymásnak. Ki bundában, ki kabátban, némelyik fején oroszos kucsma, másokén kalap.

Valamilyen telepet építenek majd, terjedt el a hír a következő napokban.

Január elején megjelentek a földmérők. Sokan voltak. Megszállták a falut, az egész határt. Mértek a hidegben, a ködben, még a havazás sem gátolta meg munkájukat…Egyszeriben megpezsdült a falu. Megszűnt a téli tétlenség, mindenki talált magának munkát. A házak szállásokká alakultak. Esténként ugyancsak hangos volt a Jantski-féle vendéglő.

De még mindig nem tudtuk, hogy mi készül. Február elején egyik évfolyamtársamat fedeztem fel, térdig érő hóval küszködve a vasútállomástól befelé vezető úton. Rövid idő múlva fél rőfnyi füstölt kolbász és egy kancsó forralt bor mellett, természetesen hétpecsétes titok alatt elárulta: a mohácsi kombinát nem épül fel. Túlságosan közel van a határ. A kombinátot Dunapentele mellé tervezik. Ő tudja, mert újév óta a tervezőintézetben dolgozik, feladata a telepítés előkészítése.”  Őri Zoltán

Nagyné Hodik Mónika

történész