Visszaemlékezések

Egyszer régen volt egy hírhedt kocsma a Béke téren, mindenki csak úgy hívta a Késdobáló. Hivatalos nevén ő volt a Kinizsi büfé vagy még hivatalosabban a 101-es. Legendás sztorik keringtek róla, mindig tele volt kétes alakokkal és hát nem is kell különösebben magyarázni a dolgot, a hely neve önmagáért beszél.

Az „U” alakú barakképület egykor a Görbe utcával szemben volt, benne két vendéglátóipari egység működött: a Szórád Márton út felé volt a büfé, a másik részében az étterem.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része, ezúttal az egykori Arany Csillag Szálló teremfőnöke, Szabó György mesél nekünk azokról az időkről:

„A belváros egyik legszebb bárjában dolgoztam, mint felszolgáló. Az államosítás után a mi üzletünk a Budapesti Büfé Vállalat irányítása alá került, majd úgy határoztak, hogy a luxus szórakozóhelyekre egyelőre nincs szükség. Bezártunk.

Vállalatunk központjában érdeklődtem, hogy hol találok új munkahelyet. Mint szakszervezeti bizalmival közölték, hogy más iparágban, pár napon belül már dolgozhatom is.

Már éppen elmenőben voltam, mikor találkoztam Árvai Lászlóval a vállalat áruforgalmi osztályvezetőjével. Elmondta, hogy Dunapentelén az ideiglenes vendéglátóipar megszervezésével van megbízva és rövidesen megnyíló üzletekhez keres dolgozókat. Rövid beszélgetés után megállapodtunk, hogy hát jól van, majd meglátom, esetleg lemegyek. Látva bennem a hajlandóságot, rögtön gyönyörű képet tárt elém Penteléről, és határozottan kijelentette, hogy ez direkt nekem való hely.

Régi ismerősök és munkatársak voltunk, ismertem vidám kedélyét, úgy gondoltam, ha neki jó, nekem is megfelel.

Rövidesen minden ügyet lebonyolítottunk és megbeszéltük, hogy 1951. április 1-én utazunk. Kérdeztem tőle, hogy hát mégis milyen ruhát vigyek magammal, miben dolgozunk ott, mint felszolgálók? Hát fekete nadrág, fehér kabát hisz ez természetes. Lakás van? Van, hogyne, válaszolta. Már épp menni készülök, amikor utánam szól: de lehetőleg ne valami elegáns ruhában gyere, tudod utazásra jobb az egyszerű ruha. Jó, rendben van. Még megjegyezte, ne is menj vonattal, reggel megy a kocsi, árut visz, gyere azzal. Rendben van mondtam, és reggel a megbeszélt időben ott voltam. Ott volt a teherkocsi is. Laci barátom már várt harmad magával, ott volt 150 láda másfél literes ásványvíz, amit fel kellett rakni a kocsira. Közben közölte, már csak ez van, a többit felrakták. Na aztán felültünk a ládák tetejére és elindultunk. Kezdetnek jó, gondoltam magamban.

Egy-két órai utazás után megérkeztünk Pentelére. A látvány ami elénk tárult lebilincselő volt. Kollégámmal összenéztünk és nem tudtunk szóhoz jutni. Előttünk egy sátor-söntés, mögötte egy raktár, két félkész épület, alattunk tengernyi sár. Árvai Laci kedélyes hangja térített magunkhoz: na, fiúk szálljatok le, aztán gyorsan rámoljuk le a kocsit.

Lassan lemásztunk a kocsiról. Lerámoltuk a kocsit, nem kellett hozzá se fehér kabát, se fekete nadrág. Három pentelei kolléga már dolgozott, tőlük érdeklődtünk, hogy hol van az étterem, ahol dolgozni fogunk. Barátságosan közölték, hogy az egyik itt épül, ahol most lepakoltunk, a másik 500 méterrel feljebb, természetesen hasonló stádiumban. Ezután már csak azt kérdeztük, hogy hol lesz a szálláshelyünk. (Lakás után nem is mertünk érdeklődni.) Azzal nincs baj, hiszen itt lesz szemben. Valóban a mai Berecz Bertalan utca első épületét már tetőzték, így az első emeleten kitűnő szálláshelyet kaptunk egy lakásban. Csupán ott volt egy kis nehézség, hogy a padlózat téglából volt, a közfalak még hiányoztak, a lakás vakolása őszre volt betervezve. Víz a kapu előtti hordóból biztosítva.

Emeletes ágyunk friss lepedővel, a szalmazsákon felhúzott párnával és pokróccal várt bennünket. 26 férfi részére berendezve.

Ellátásunkról az üzemi vendéglátó vállalat gondoskodott. Minden délben tejeskannában kihozták az ételt.

Begyújtottunk a gyönyörű kályhánkba, beszereztünk egy kis vigasztalót, elővettük a magunkkal hozott ennivalónkat és elfogyasztottuk első pentelei vacsoránkat. Megjött Árvai László főnökünk és éjszakába nyúló beszélgetés közben elmondta, mi lesz a tennivalónk. Megnyugtatott bennünket, hogy reggel a raktárból kapunk majd munkaruhát, kék köpenyt és gumicsizmát. Ne menjünk nagyon korán, ráérünk 7 óra tájban. Sajnálkozva mondta, hogy az április 4-re tervezett nyitás eltolódott május 1-re, így csak a nagybüfét nyitjuk.

Másnap reggel ismerkedési sétára indultunk.

Petercsák Imre, aki a sátor-söntés vezetője, csaposa és pénztárosa volt, pár szóval elmondta, hogy a két barakképületből melyik lesz a büfé, amit holnapután kell nyitni. Mindjárt megismerkedtünk az ott dolgozókkal, a helyiségekkel és a környezetünkkel. Nem sok idő maradt a sétára, mert jött a főnök és egy szállítólevél-csomagot nyomott a kezembe, mondván, mindent rakjunk a helyére, ezzel ott is hagyott. A kocsit hatodmagammal lepakoltuk. Közben meghozták az ebédet, bizony jó étvággyal fogyasztottuk. Már azt terveztük, hogy ebéd után egy kicsit lepihenünk, amikor szól Petercsák Imre, hogy megint jött egy kocsi. Sokat nem akarok beszélni, éjfélig még két dupla teherautó érkezett. Másnap folytatódott.

Kérdem Árvai Lacit, mégis mennyi jön még?

Mosolyogva mondta, hogy amelyik nem jön, azt nem kell lerakni. Ez volt harmadikán este tízkor. Éjfélre végeztek a büfé építőmunkásai, elkezdhettük a berendezést, felszerelést, áruterítést.

Másnap délelőtt megnyílt a dunapentelei vasmű építkezés első nagy büféje. Nyitvatartási idő 06-20, szeszesital-mérés 06-08 és 17-20 között. Más időben csak üdítőitalok és hidegételek.”

Nagyné Hodik Mónika

történész