Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

VISSZAEMLÉKEZÉSEK - 17.RÉSZ

2023. február 9.

Visszaemlékezések

Ezen a héten már az író, Kemény Dezső mesél nekünk azokról az időkről. Például arról, hogy 1951 tavaszán hol voltak a munkásszállások, hol laktak a férfiak, és hol a nők. Képet kapunk az akkori Béke térről és környékéről, mely abban az időben az építkezés központja volt.

Szinte megelevenedik előttünk a buszpályaudvar, látjuk magunk előtt az embereket, akik nap, mint nap ingáztak a munkahelyük és a szállásuk között, látjuk a bolt előtt kígyózó sort, és talán azt is halljuk, hogy miről beszélgetnek.

Ugyanakkor magunk elé képzelhetjük a tájat és a szántóföldek közepén épülő házakat is.

Ez egy mozgalmas, izgalmas, történésekkel teli időszak volt és bár sok mindent tudunk róla, rengeteg kérdés még mindig megválaszolatlan.

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, jöjjön sorozatunk következő része:

„Egészen prózai okok hoztak ide: két gyerekkel albérletben lakni elég kellemetlen, még akkor is, ha az az albérlet Pesten van. Mielőtt családostul lejöttem volna, egy héttel korábban felderítő útra indultam. Dunapenteléről mindössze annyit tudtam, hogy a Duna mellett fekszik, és mert valaki azt mondta, hogy vasútállomása nincs, hajóra ültünk. Szép májusi nap volt, 1951-et írtunk. A legélesebben az az emlék maradt meg ebből a kirándulásból, amit a mai Vöröshadsereg útján (szerk.: a Magyar út és az Aranyvölgyi út régi elnevezése), és fent, a fennsíkra érve kaptam: lent, a mai százlábú hídnál nyüzsögtek a kubikosok, földmunkások, rengeteg kordé, gépkocsi, földgép, fel egészen odáig, ahol ma a Szórád Márton úti műteremház áll. A kukoricatáblák közt megállva a napsütötte, aranysárga porfátyolon át meseszerűen bukkantak fel az első féligkész házak, furcsa kontrasztot alkotva a köröskörül elterülő paraszti tájjal.

Május 20-án már újra és véglegesen itt voltunk – a gyerekeket nagyanyai felügyelet alatt még Pesten hagyva -, s két itt töltött éjszaka után rövid időre Perkátán szállásoltak el bennünket. A két itt töltött éjszaka a férfi-, illetve a női szálláson telt el: a férfiszállás a Béke téri piactól a hőközpontig húzódó barakksor volt – még évekkel később is állt az 5-ös barakk, amelyben kétszer aludtam -, a női szállás pedig a mai Berecz Bertalan (szerk.: most a Görbe utca) félig kész házaiban. A Magasépítő Vállalat, ahol normaelszámoló lettem, feleségem pedig munkahelyi írnok (így hívták akkor az adminisztrátort) azután Perkátára telepített. Úgynevezett kulák-házakban szállásolták el a házaspárokat, másokat pedig, akik család nélkül voltak, a kastélyban. Nem nagyon szerettek minket akkor Perkátán – a háziaktól egy seprűt sem igen lehetett morgás nélkül kölcsönkapni.

Reggel be Pentelére, délután vissza Perkátára a ponyvás teherautókkal, amelyeken a ponyva kitűnően alkalmas volt arra, hogy összegyűjtse maga alatt és tartósan megőrizze az út egész idejére a felvert útiport. Pocsék út vitt Perkátára, a nyelvét majd elharapta az ember, és a sofőrök – józanul vagy sörösen, de rendszeresen – úgy hajtottak, mint az őrültek (egyébként: sem akkor, sem később nem hallottam balesetről). A ponyvás kocsik délután öt óra tájban a Béke téren várakoztak: az építkezésről beözönlő munkások itt gyülekeztek – micsoda perzsavásár volt az! – várták a kocsijukat, a vegyesboltnak berendezett barakk ajtaja előtt hosszú sorokban kígyóztak – bent mindent lehetett kapni, egyebek közt kolbászt és felvágottat jegy nélkül. A Pestről hivatalos ügyben ideérkezők rendszeresen vásároltak a népboltban, mert akkor az egész országban jegyre adták a húst. Kenyeret több helyen, a félig kész házak kapubejárataiban is árusítottak. A népbolt előtt hullámzó tömegben időnkint megjelent egy esőköpenyes-csizmás férfi, és elkiáltotta magát: „Perkáta!”, vagy „Kulcs!” – és a kis falétrákon kiki felmászott az illetékes kocsi illetékes ponyvája alá. A ponyvás kocsik vasárnap nem jártak, az ebédet kihozták Penteléről – egy kis Bedford járt Perkátára -, gyakran órákat késve, de ez nem volt nagy baj: vasárnap a teljes időtlenség napja volt a perkátai beszállásoltaknak.

Ősztől – 1951 szeptemberétől – az akkor C/5 nevű épületben (a Kossuth Lajos utcának a patika felé eső hosszú épülete) laktunk már a gyerekekkel együtt, egy földszinti lakás nagyobbik szobájában. Ez volt az úgynevezett családi szállás. A városból akkor lényegében a Szórád Márton út és a Vasmű út, illetőleg a Kossuth Lajos utca és az Építők útja közötti városrész volt félig-meddig készen (akkoriban építették a Vasmű út ötemeleteseit és a nyolcemeletes toronyházat). A Május 1. utca két hosszú háza, a két bivaly 51-ben és emlékezetem szerint még 52 elején is a szakipariak, a villanyszerelők, épületlakatosok, vasbetonszerelők szállása volt – egy lépcsőház a férfiaké, egy a nőké, váltogatva; sötétedés után persze folyamatos volt a közlekedés a közös, elválasztatlan padlástéren át.”

Nagyné Hodik Mónika

történész