Visszaemlékezések

A héten visszaemlékezőnk még mindig Hiller István, olvassuk csak sorait!

Kedves Ismerőseink, Látogatóink, folytatjuk sorozatunkat a következő résszel:

„A Segédipari Vállalat az Otthon étteremmel szemben volt – ahol ma a város egyik legszebb óvodája áll, s mellette az a kocka (Ady Endre utca), melyben lakást kaptam, és 1971-ig éltem.

Az akkori fogalmak szerint jó szállást kaptunk. A város közepén – a mai műszaki főiskola (szerk.: a mostani egyetem) előtti kispályák helyén. Katonás sorban álltak a barakképületek, egy-egy szobában vagy harminc vaságy, emeletesen. Gazdáik: igazgatók, műszaki szakemberek, pártmunkások, szakmunkások.

Jól megvoltunk egymással. Perpatvar nélkül viseltük el az életkori különbségekből adódó életrendi eltéréseket. Mi fiatalok, rendszerint későn, sötétben botorkáltunk ágyainkhoz, az „öregek” pedig már hajnali ötkor sutyorogtak, tébláboltak, mikor a legjobban aludtunk volna.

…Éppen Szemők Árpihoz fűződik egyik legkellemetlenebb emlékem: dezertált. Mi ezt így mondtuk azokra, akiket a párt vagy az ifjúsági szövetség küldött és meghátráltak, cserbenhagyták az építkezést. Az állhatatosságot szerettük, az állhatatlanságot gyűlöltük. Ilyen volt az az emberi természet akkor, s ilyennek kell lenni ma is.

Gyorsan beilleszkedtem, hamar megszoktam a mostoha körülményeket, a rossz természeti viszonyokat: a sarat, a port, a gumicsizmát, az esőköpenyt. Az állandó készenlétet: éjszakai munkára, vitára, gyors intézkedésre, békítésre és feddésre. Nem a sárral való birkózás, hanem az emberi gyengeséggel szembeni fellépés volt a nehezebb feladat.

Szabadidő kevés volt. Amit nem vett el a mozgalmi munka, azt olvasással, tanulással és az épületállványok közötti csalinkázással töltöttem el. Szerettem az állványerdőt, a fenyődúcok, fenyődeszkák gyantás illatát, a kő, a tégla, a beton ruháját.

Táncolni nem szerettem, szeszt akkor sem igen ittam, csak néha a barátság kedvéért, hogy a brancsból azért ki ne lógjak. Szerettem a sportot, kivált a focit.

…Sok olyan eseménynek voltam a részese és szemtanúja, ami csak egyszer adódhat az ember életében. Amit soha nem felejtek: itt az ember együtt nőtt a kezemunkájával emelt épületekkel.

Nagy próbatétel volt, folyton vizsgáztunk. Az acéltól levált a salak, másfelé csordogált. Tisztult minden, s megmaradtak az értékek. Sokak kezéből szögre került a vakolókanál, pincébe a kubikostalicska – új szakmát tanultak. A sztahanovista Horváth Lacikból vas- és acélöntők, hengerkormányosok, vasipari munkások, vezetők lettek. Ezt tartom a legnagyobb eseménynek.”

Nagyné Hodik Mónika

történész