Visszaemlékezések
1951 tavaszán járunk, Hiller István Dunapentelére tart. Képzeletében megelevenedik a „város”, hiszen az újságokban már oly sokat olvasott róla. Aztán a vonat hirtelen megérkezik a valóságba, az igazi Dunapentelére.
Hunyjuk le a szemünket és képzeljük azt, hogy 1951. április 23-a van és mi is felszállunk arra a bizonyos vonatra a Keletinél.
„Furcsa eljegyzés volt. Látatlanban történt. … Akkortájt – 1950 végén – a Szabad Nép sokszor írt a Duna partján kezdődő nagy vállalkozásról, a gyáróriás és város születéséről. Ez megfogott!
…1951 februárjában leszereltem, visszamentem korábbi munkahelyemre, Csepelre, géplakatosnak. Parázs izzott bennem, égette, roncsolta a gyárhoz fűző szálakat. Ebben a nyugtalanító hevületben éltem másfél hónapig. Mint a spongya a vizet, úgy ittam magamba a dunapentelei építkezésről szóló híreket.
Március végén behívtak a pártbizottságra. Nem mindennapi dolog volt ez akkoriban. Sejtettem az életem fordulópontját, csak azt nem, hogy merre fordul.
Többen voltunk. Ismeretlen arcok.
A pártbizottság képviselője Dunapenteléről beszélt. Szavai koppanva hulltak értelmemre, s egy-egy úgy feldübörgött, mint a nagydob legerősebb hangja. Nagyüzemi munkásokat küldünk … A Központi Vezetőség megbízólevele … pártmunkásokra van szükség … Káderkohóvá tenni.
…Barátaim vissza akartak tartani. Mondták: ne bomolj … nem lesz abból semmi … nem való vagy az „aranyásók” közé…
Érveltem, vitáztam.
Elindultam. 1951. április 23-án, egy hétfő reggel a Keleti-pályaudvarról.
A vonat tömve. Kialvatlan emberek. Szeszpárás levegő. Nagy szövegek. Majd’ mindenki Dunapentelére tartott. Képzeletben már ott voltam; láttam a város épületeit; az égrenyúló, hosszúnyakú darukat; a téglatestű üzemfalakat; fegyelmet; rendet; vidámságot és nótáskedvet.
Ebből a furcsa kábulatból hamarosan felrázott a nagy nyüzsgés, pakolás. Alighanem megérkeztünk – gondoltam.
Igen. Állványerdő mellett húzott el a vonat, majd megállt egy kis lapos felvonulási épület előtt.
Kellemetlenül hűvös szél fújt. Kavarta a port, tolta, forgatta maga előtt istentelenül. Városnak se híre, se hamva. Csak a lapos felvonulási épület, rajta: Dunapentele Betonút Megállóhely. Csak messzebbről magaslott néhány befejezetlennek tűnő épület. Óriási rendetlenség, céltalannak látszó kavargás, éktelen zaj, ácsingózó és tántorgó emberek mindenfelé.
Szóval, nem volt valami szívderítő látvány.
Mindenki ment a maga útján, csak mi – vagy harmincan – szédelegtünk össze-vissza, amíg egy nagy csoportba nem terelt minket egy hangos kiálltás. Mivel már kísérőnk is akadt, elindultunk. Útközben magyarázott. Így ismertük meg a József Attila Kultúrházat, a postát, a könyvtárat: mind barakképület volt. A gyárépítkezés és a város közé ékelt csemeteerdőt, az épülő 20 tantermes iskolát, és a „Késdobálónak” nevezett hirhedt vendéglátóipari egységet.
Egyszóval nem mondom, hogy tapsikoltam örömömben.
Megálltunk egy majdnem kész utca legszélső épülete előtt. Ez volt az ötös kocka, a pártbizottság székháza. Nagy volt a sürgés-forgás, terepet rendeztek, gyepesítettek, bokrokat és fákat ültettek. Egy héttel később elnevezték Május 1. utcának. Az utca tengelyét északról egy csaknem kész épület – az üzletház és emeletén a Béke étterem – zárta le. Balra a 20 tantermes iskola tetejét betonozták, jobbra a mai Ady Endre, József Attila, Beloiannisz utca épületei magasodtak.
Csoportunkat soványarcú, szögletes arcélű fiatalember fogadta, Lombos Ferenc, a pártbizottság titkára. Megnyerő volt. Tetszett lendülete, megfontolt, okos beszéde. Minden felesleges cafrang nélkül elmondta: mi van, mi lesz és mit vár tőlünk.”
Nagyné Hodik Mónika
történész
