Visszaemlékezések
Ó, azok a legendás DISZ-táborok, amikor három nyáron át fiatalok százai jöttek építeni a várost és a gyárat. A jó tanulmányi eredmény és az iskolában végzett mozgalmi munka volt „a belépő”, mely mellé megbízólevelet kaptak. Azzal a bizonyos rózsaszín levéllel a zsebükben érkeztek meg az építkezésre, hogy aztán 2 hétig itt dolgozhassanak. A tábor nagy része a Móricz Zsigmond Általános Iskola területén volt. A fiatalok napközben lelkesen dolgoztak, a munka után szórakoztak, jól érezték magukat, esténként sátrakban aludtak és ami a legfontosabb, elmondhatták magukról, hogy részesei voltak ennek a nagyszerű dolognak. A DISZ-táborok 1951 és 1953 között 3 nyáron át zajlottak. Az akkor itt elvégzett munka nem az eredményességről szólt, a lényeg inkább a lelkesítés volt.
Ha valaki részletesebben olvasna a témáról, íme egy összefoglaló cikk a múzeum igazgatónőjétől, Matussné dr. Lendvai Mártától.
Jöjjön sorozatunk következő része:
Sudár Iván visszaemlékezése, aki a városi, majd a megyei pártbizottság titkára volt.
„A DISZ-titkár, Tóth Jóska a tanév végén még nem tudta pontosan, hogy az iskolából hányan leszünk, de azt már az alapszervezet legutolsó vezetőségi ülésén bejelentette: a mi alapszervezetünk tagjai – a három bések a székesfehérvári József Attila Gimnáziumból – egy brigádban lesznek. Úgy döntöttünk, hogy a brigád vezetője a rácalmási Dzsugán Jóska legyen. DISZ-megbízólevelet kaptunk, a DISZ Központi Vezetőség főtitkára, Dénes István írta alá. Mindannyiunkat megbíztak, hogy vegyünk részt a vasmű felépítésében. A táborban már sokan vannak, mi ketten nemrég jöttünk. Dzsugán Jóska és én közel lakunk, a fakaruszok pontosan beérkeztek. A tábor a Duna-parton van: a főépülete – úgy mondják – iskola lesz később. Olyan itt minden, mint egy igazi településen. Utak, házikók, sátrak, még üzletek is, és sok-sok sétáló fiatal. Néhányan a főépület előtt zakatolnak.
A hangos híradó programot közöl, a táborvezető, Kecskeméti László köszönti az újonnan érkezőket. Valaki negyedóránként felteszi ugyanazt a lemezt. Mi a sátorban azt találgatjuk, hogy merre is fogunk dolgozni, mit fogunk csinálni. Vannak közöttünk, akik már tájékozódtak a munkakörülményekről, a kajáról, arról, hogy hol lehet fürödni, szórakozni. Két hétig itt leszünk. A mi sátrunk a kerítés mellett van. Akik előttünk itt laktak, már kijáratot is csináltak: a kerítés alól kiszedték a földet, úgy jártak le a Dunára. Itt talán mi is ki tudunk majd menni esténként, a villanyok fénye nem ér már ide. A sötét sátorban mindenki elmond egy történetet; mindenki szabadjára engedheti a fantáziáját. Aztán lassan elcsendesedünk.
Hétfő van, reggel hat óra. A hangszóró reggeli tornához invitál, aztán mosdás, reggeli, majd indulás – sorban – a munkahelyre. Csakúgy, mint a kollégiumban. Menet közben énekelünk is, bár ez nem megy könnyen. Sok a gödör, kerülgetni kell a téglarakásokat.
Az építkezésen nagy a nyüzsgés. Bennünket földmunkára osztanak be. Hatalmas betonoszlopok mellett ásunk, az erőmű alapjait építjük most. Vascsövek, betonvasak mindenfelé. A munkavezető azt mondta: ha pihenni akarunk, hagyjuk abba egy időre az ásást, hordjuk a betonvasat.
Délután már nagyon nehezen megy. Fáj a kezünk, tele vízhólyaggal. A normás csak fél három felé jön hozzánk, csinos, fekete lány. Gyorsan körülvesszük, mindenki udvarol. Rajta nagyon sok múlik. Ha jó szívűen mér, megdicsérhetnek bennünket, és a brigádok versenyében is helyezésünk lehet.
Molnár Kálmánnak határozottan sikere van, tetszik a lánynak. Megállapodnak, találkoznak majd munka után. A brigád első napi teljesítménye százharminc százalék.
Szép volt az a két hét. Kemény munkával, vitákkal, vidámsággal. Akkor úsztunk először a Szalki-sziget csücskéhez, a szabadtéri színpadon minden dekádértekezlet után műsor volt, a táborban minden este tánc. Mély barátságok szövődtek, volt közöttünk, aki itt ismerkedett meg feleségével.
A DISZ-tagkönyvemben ez áll: „A Sztálin Vasmű építésében 1952 nyarán részt vett. Teljesítmény 170% (földmunka)”.
1953 nyarán a brigád csaknem teljes létszámban újra jelentkezett építőmunkára.”
Nagyné Hodik Mónika
történész
