Visszaemlékezések

Kóréh Sándor, aki a könyv megírásakor a városi pártbizottság titkára volt, 1950 őszén érkezett Pentelére, ahogyan ő mondta elszökött az iskolából. Szeretett volna erdésznek tanulni, de a középiskolai felvételi vizsgabizottság elnöke az állattenyésztési technikumba irányította.  Csalódottságában úgy döntött „szerencsét próbál”. Vonatra szállt, majd hajóra, az úti cél Dunapentele volt. Kedves Ismerőseink, Látogatóink, folytatjuk sorozatunkat a 10. résszel.

„1950 őszén, rövid egy héttel a tanévkezdés után – édesanyám és az iskolavezetés tudta nélkül – váratlanul hagytam ott az iskolát. Középiskolás korom első és egyben utolsó szombat délutánján vonatra ültem, másnap pedig Baján felszálltam egy Budapestre induló, Dunapentelét érintő hajóra. Ünnepi ruhában, egy szál nyári ingben, fehér short-nadrágban, útipoggyászként hónom alatt az iskolatáskával. Szöktem magam és a mások által választott jövőm elől. Egy kicsit megkeseredett szájízzel, megbántottan, anélkül, hogy tudtam volna, mit akarok.

Késő éjjel érkeztem Dunapentelére. Az érkezés emlékképei ma, 25 év távlatából már összemosódnak bennem. Mint ahogy azon az éjszakán is minden összekeveredett körülöttem. Ami mégis él bennem és emlékezetemben felidéződik: a hajóállomás, a ponyvás teherautók és a batyúkkal tülekedők. Rövid utazás valamerre. Egy alvó falu, majd néhány barakk, amelynek egyikében a tétova villanygyújtási kísérletünket egy dühödt káromkodás és a falhoz csapódó gumicsizma akasztja meg. Aztán az építkezés barakkszállásán eltöltött első éjszaka.

Reggel korán, kábultan ébredtem, és megrettentem. Féltem, mint az olyan ember, aki csak akkor döbben rá, hogy mit tett, amikor már késő, amikor már visszacsinálni semmit nem lehet. Azokkal, akik este és a kora reggeli órákban érkeztek az építkezésre a barakkok előtt – valahol ott, ahol ma a 26. Állami Építőipari Vállalat irodaháza áll – verődtünk össze. Vártunk a munkásfelvételi iroda embereire meg arra, hogy történjen valami. Amikor a nyilvántartásbavétel elkezdődött és rám került a sor, úgy léptem az átírótömbbel hadonászó felvevő elé, hogy szentül hittem: még aznap visszazavar oda, ahonnan jöttem.

Nem így történt! Épp oly simán vettek fel, mint sok más, velem együtt várakozó felnőttet. Kilenc órakor már túlestem a fertőtlenítésen, és reggelit is kaptam. Kezemben egy fél literes alumínium bögréből kortyolgattam a kávét, harapva hozzá a gyümölcsízes kenyeret, vártam arra, hogy kijelöljék a munkahelyemet. Csak később mondták meg, hogy a derékszíjas, baltás, szekercés emberek közé kerültem, vagyis, hogy az ácsok mellett segédmunkás leszek.

Így kezdődött a segédmunkás életem Dunapentelén. Mindaz, ami másfél-két óra alatt történt velem, szinte lehetetlennek tűnt, és óriási hatással volt rám. Mint ahogy annak a napnak minden benyomása, soha nem látott nyüzsgése, az emberek, a gépek, teherautók soha nem látott sokasága. Az egész ragyogó őszi napfényben fürdőző, újszerű, izgalmas világ ünnepi szorongássá, az együtt lévő emberek furcsa örömévé fogalmazódott bennem. Úgy hatott rám, mint gyermekkorom sokszor megcsodált hangulata, a falusi búcsúk csillogó világa. Mert ahol én éltem, ott csak a vásárban, a búcsúban láthattam egyszerre annyi embert. Mindössze 16 éves voltam."

Nagyné Hodik Mónika

történész