Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-16 óráig. Minden hónap első vasárnapján 14-18 óráig.

VISSZAEMLÉKEZÉSEK - 1.RÉSZ

2022. szeptember 9.

Visszaemlékezések

1975-ben a városalapítás 25. évfordulójának tiszteletére kilencedik alkalommal jelent meg a Tavasz című antológia. A KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) Dunaújvárosi Városi Bizottságának kiadásában megjelenő könyv ez alkalommal, ha úgy tetszik egy szociográfiai forrás volt, visszaemlékezés a kezdetekre, az első néhány évre. A kötetben 27 szerző 28 történetét szedték egy csokorba, melyeket olvasva a városépítés hőskorába utazhatunk vissza, megtudhatjuk, ki milyenek látta a születőben lévő várost. Egy képet kapunk az akkori állapotokról, a korabeli életérzésről, ki mit látott Dunapenteléből/Sztálinvárosból, milyennek élte meg az első találkozást, legyen az egy újságíró, egy nyomdász vagy éppen az egykori tanácselnök.

A sorokat olvasva megelevenedik előttünk a múlt, szemünket becsukva ott találhatjuk magunkat az akkori Béke téren, bukdácsolhatunk az építkezési anyagok és gödrök között a frissen felhúzott falak mellett vagy elvegyülhetünk az ideérkező emberáradatban. Minden történet magával ragad és mindegyik a kezdetekről szól.

Jöjjön tehát az első rész, melyben a város első főépítésze, Weiner Tibor mesél nekünk azokról az időkről. Bár a történet nem a könyvből való, de az időrend megköveteli az elsőbbséget és azt is, hogy itt legyen. Kedves Ismerőseink, Látogatóink, 1950 elején járunk, a téli határban földmérők jelentek meg…

 

„Amikor 1950. február vége felé, egy nagyon kemény tél utolsó napjaiban lejöttünk Dunapentelére, nehéz volt a tájékozódás. Fehér volt minden. A dombok nagy fehér síkját csak itt-ott bontotta meg néhány égnek meredő csupasz fa törzse. A fák nem szerepeltek a térképeken, így inkább rontották, mint javították a tájékozódást. A faluból egy dűlőút keréknyomai húztak végig a hóban valahová, ahol egy tanya színeskedett. Ez volt az egyetlen támpont. Másképp nézett ki minden, mint az előző kiszállásokon, mert ősszel – még ha sárban, esőben is – a különböző színű nadrágszíj-telkeken is lehetett távolságot mérni…. Mi pestiek, ott álltunk hárman a hóban, félcipőben, kissé ijedten, és nemigen tudtuk hirtelen elképzelni, hogyan is lesz ebből a hósivatagból város, hogy kerül ide az első ház, lehetséges lesz-e, hogy jövőre ilyenkor már hat-hét ezer ember áll, dolgozik és épít ezen a területen hajlékot további ezreknek, hogy öt én múlva már 25 ezer ember fog itt élni ezen a végtelennek tűnő síkságon, amely még kietlenebb volt, mint ősszel. A hideg mellett a jövő perspektívájától is megborzongtunk.” (Dunaújvárosi Hírlap, 1965. márc. 5.)

„Tavasszal benépesedett a pentelei fennsík. 1950. májusában, amikor a város építése hivatalosan is megindult, a strandfürdő helyén ott állt a Nehézipari Beruházó V. falusi házra emlékeztető „kastélya”, a „Beruház-lak” fennségesen egyedül, körülötte semmi sem épülhetett. A Május 1. útja és az építők útja sarka táján is állt egy ilyen magányos lak: a 26-os Vállalat ősének a palotája. - Már elkészült akkor a Sikló út, az Építők útján még dolgoztak néhányan, fel volt ásva az Ady Endre út három kockaházának a pincetömbje. Úgy indult az egész, mintha óriási súlyt kellene legördíteni egy lejtőn, de az még ellenáll….Nyárra aztán megindult minden. Annyira megindult, hogy amikor kéthetenként jöttünk művezetni, végigfutott hátunkon a hideg: gyorsabban ment az építkezés, mint a tervezés…..Csak a tél segített hozzá, hogy bírtuk ezt a különös iramot. Épültek a „kockák”, a „csontok”, a „bivalyok”…Ősszel megindultak a dózerek, és legyalulták a Vasmű egész területét. Akkora port vertek fel, hogy mindjárt látszott, vége a városépítésnek, minden figyelem a gyáré….Tarka volt ekkor a város, és színes volt az élet is. Mivel majdnem mindenki barakkban lakott, ahol csak aludni lehetett, az élet az utcán kavargott.” (Dunaújvárosi Hírlap, 1965. márc. 23.)

Írta: Nagyné Hodik Mónika történész