A növekvő lakosság és a lakáshelyzet
Az 50-es évekre jellemző volt, hogy a beígért tervek állandó elmaradásban voltak a teljesítetthez képest. Ez jórészt az irreális előirányzatoknak volt a következménye.
Folyamatos problémát jelentett a lakáshiány, a tervek és az elkészült lakások száma nem követték egymást, sokan éltek a város peremterületein és összezsúfolódva az albérletekben.
1953/54 után szinte teljesen leálltak az építkezések, a város bizonytalan helyzetbe került. Aztán néhány év megtorpanás után az évtized végétől újra égető kérdés lett az építkezés folytatása, hiszen rengetegen laktak még mindig ideiglenes táborokban, barakkokban. Ezt a helyzetet próbálták megszűntetni és az egyre duzzadó lakosságnak végleges lakásokat biztosítani. A paneles építkezés erre próbált megoldást találni.
A korszerűség és a költséghatékonyság együttesen szólt a panel mellett. A 70-es években annyira megnőtt a lakosság száma, hogy a Barátság liget helyét ésszerűbb célokra kellett felhasználni, megépült a Dózsa II. városrész. Sok ember kis helyen is elfért, az állandóan növekvő „városiaknak” otthont kellett teremteni.
A későbbiekben is ez a tendencia uralkodott, bár új lehetőségként kiépült a Napospart és a teraszházak, mely mintegy kiszakadást jelentett a panelből.
A lakásprobléma másik megoldása a tetőtérbeépítés volt, sok család talált így otthonra.
Dunaújváros lakossága az 1980-as években érte el csúcspontját. Azóta a gyors ütemű építkezések leálltak, jóval kevesebb pénz jut a munkálatokra és a város népessége is folyamatosan csökken.
Írta: Nagyné Hodik Mónika történész
