EGY SZTAHANOVISTA MUNKAMÓDSZER A PENTELEI ÉPÍTKEZÉSEN: A MAKSZIMENKO-FÉLE SZALAGMUNKA Intercisa Múzeum Dunaújváros

Egy sztahanovista munkamódszer a pentelei építkezésen: a Makszimenko-féle szalagmunka

Ha azt mondom, hogy Maximenko köz, akkor talán mindenki tudja, hogy a mai Liget közre gondolok. Negyven évig - 1952 tavaszától 1992 decemberéig – így hívták. Évtizedekig volt Makszimenko/ Maximenko, először ksz-szel, majd x-szel.

De kiről kapta nevét, ki is volt Makszimenko? Mit kell róla tudnunk?

Makszimenko szovjet kőműves volt, akiről akkoriban egy munkamódszert neveztek el. Hogy népszerűsítsék az új szovjet gyorsfalazási technikát, elküldték hazánkba a Makszimenko brigád 4 tagját. A 6 hetes itt-tartózkodás célja az volt, hogy bemutassák az itteni munkásoknak, hogyan tudnak ezzel a módszerrel jobb eredményeket elérni.

A látogatás nagy eseménynek számított és egy filmhíradós anyag is készült róla, természetesen propaganda jelleggel. „Ötéves tervünk hatalmas építkezései építőiparunk továbbfejlesztését, új technikák és új káderek nevelését követeli. A Szovjetunió építőiparától már eddig is hatalmas segítséget kaptunk: építőipari szakmunkamódszereket. A szovjet nép most a világ legjobb kőműveseit, a Maximenko brigád tagjait küldte el hozzánk. … Maximenko, Romanov mérnök, Koba és Zujev elvtársak azért jöttek hozzánk, hogy megtanítsák munkamódszerükre, a híres Maximenko kőműves szalagra a magyar kőműveseket.” – adta hírül a korabeli filmhíradó.

Történt mindez 1950 őszén, amikor a sztahanovisták és a sztahanovista mozgalom teret hódított, amikor a legnagyobb termelékenység volt a cél. A sztahanovisták a termelőeszközök kihasználásával és a termelési terv szokásos normáinak túlszárnyalásával a legjobb eredményeket szerették volna elérni, és emellett arra törekedtek, hogy fejlettebb munkamódszereiket másoknak is átadják. A mozgalom célja a szocialista munkaverseny létrehozása, azaz az egyes munkások önálló kezdeményezésekre törekvése, a munka észszerűbb megszervezése, a teljesítmények fokozása, a gépek teljesebb kihasználása volt.

De térjünk vissza Makszimenkóhoz, akiről a munkamódszerén kívül annyi tudható, hogy kőműves családból származik, 170-175 cm magas, erős termetű, mindig vidám, élénk mozgású és rendkívül barátságos ember – írta róla ifj. Verók János, hódmezővásárhelyi sztahanovista kőműves, aki a Pentelén szerzett tapasztalatairól 1950 végén beszámolt az ottani újságnak.

Ami még Makszimenkóról tudható, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának a tagja volt és ő volt az, aki - ha tényleg így volt – 8 munkaóra alatt 252 ezer téglát falazott be 8 szakmunkásból és 20 segédmunkásból álló brigádjával.

A hazánkba érkező négytagú brigád először Csepelen, majd Dunapentelén mutatta be a híres munkamódszert. Többen jöttek az ország más építkezéséről is, azok, akik – mint pl. ifj. Verók János - kíváncsiak voltak az új technikára. Az újfajta módszer lényege, hogy a munka szaktudást igénylő részét szakmunkás, a szaktudást nem igénylőt segédmunkás is elvégezhette. „Segédmunkás teríti el a falon a habarcsot és segédmunkás adja kézre a kőművesnek a téglát. A kőműves munkája a téglák habarcsba helyezése, a vízszintes és függőleges síkok, falvégek, sarkok képzése és a kötés betartása. A munka ilymódon történő részekre bontásával, valamint új szerszámok és segédeszközök alkalmazásával a kőműves termelékenységét soha nem látott magas színvonalra sikerült emelni.” – olvasható az Építés-Építészet 1950. 11-12. számában, ahol részletesen beszámolnak a munkamódszerről és az újfajta segédeszközökről is.

A falazás munkafolyamata három főszakaszra osztható: 1. falazás, 2. állványozás, 3. tégla- és habarcsutánpótlás.

Nemcsak az volt a lényeg, hogy megfelelő számú téglát rakjanak egymásra, hanem fontos volt a megfelelő munkaterület, kellő mennyiségű anyagról és a kellő időben előkészített állványzatokról is gondoskodni kellett, vagyis az építőségvezetőségnek is döntő szerepe volt a munkamódszer alkalmazásában.

A falazási módszer négy részre tagolódott: 1. előkészítés, 2. kötési rendszer, 3. falazási munkabeosztás, 4. szerszámok és segédeszközök.

Az előkészítés egy közös megbeszéléssel kezdődött, melyen minden fontos dolgot, mozzanatot előre átbeszéltek. Az előkészítéshez hozzátartozott még a megfelelő szerszámokról való gondoskodás.

Az eddigi kötési rendszer helyett a „többsoros kötést” vezették be.

A Makszimenko-féle szalagrendszert a falazást végző több háromtagú csoport összekapcsolása jellemezte. Két vagy több csoport alkotott egy részleget s két vagy több részlegből állt a falazóbrigád. A csepeli bemutatón egyik részlegnél Makszimenko, a másiknál Zujev, egy harmadik fontos ponton Koba vezette a munkálatokat. Ezzel sikeresebben át tudták adni a munkamódszer lényegét. Makszimenko a csepeli bemutatón még nem engedte meg, hogy egyszerre két téglát helyezzenek a habarcsba, Dunapentelén azonban már bemutatta a kétkezes falazást is.

A falazás ezzel a módszerrel nagyon termelékennyé vált, de az eredményes munkához még kellettek a Makszimenko-féle szerszámok is. Az egyik ilyen újítás a falazókanál volt, mellyel nemcsak a habarcsot lehetett eligazítani, hanem téglát is lehetett vele formázni, a 2 mm acéllemezből készült eszköz jobb oldala ugyanis éles volt. A másik ilyen a habarcsterítő, mely a hagyományos serpenyőnél sokkal nagyobb volt és segítségével jobban szét lehetett teríteni a habarcsot. Meg kell említeni még a zsinórfeszítő kengyelt, mely szintén Makszimenko újítása. A régi módszernél minden sornál a szakmunkás végezte a zsinór áthelyezését, most azonban a sorbeosztással ellátott sarokvezetőléceken a segédmunkás is áthelyezhette a zsinórt. Ahhoz, hogy a munkamódszer eredményes legyen, szükséges volt a belső anyagmozgatás gépesítése, ugyanakkor központi tégla- és habarcstárolóhelyről is gondoskodni kellett. A Makszimenko-féle habarcsbunker két kiömlőnyílással készült, egy mozdulattal lehetett nyitni és zárni, a habarcs pedig saját súlyánál fogva néhány másodperc alatt kiömlött a nyílás alá helyezett habarcstalicskába. Az anyaghordásnál könnyű szerkezetű, fából készült téglatalicskát és olyan kialakítású habarcstalicskát használtak, melyet könnyebb volt használni és a habarcs kiemelésekor nem kellett olyan mélyre hajolni. Nemcsak az eszközök változtak, hanem a megszokott állványzat is. Az állvány teljesen kiküszöbölte a felesleges átrakási munkákat és mivel kevesebb teher volt rajta, gyengébb anyagból is készülhetett.

Most pedig hadd idézzek ismét a filmhíradó szövegéből: „A Maximenko kőműves szalag jól szervezett anyagmozgatást kíván. Ezért Romanov mérnök állandóan kint van az építkezéseknél. A szalagrendszer a kőművesmunka folyamatát részekre bontja. Koba elvtárs ónoz és a sarkokat rakja le. Maximenko a fal külső sorát, Zujev a belső sort rakja. Lendületes, nyugodt, gyors, de nem kapkodó munka jellemzi a Maximenko módszerű falazást. Zujev elvtárs Kós Istvánné győri építőmunkást tanítja a falazásra. A magyar építőmunkások legjobbjai százával veszik át és használják a fejlett szovjet módszereket. Ezzel meggyorsítják ötéves tervünk idő előtti befejezését, erősítik a békéért harcoló szociálista hazánkat.”

De miért is választottam a hónap műtárgyának pont a Makszimenko-szalagmunkát? Mert a múzeum gyűjteményében 3 darab tárgy is van, mely a munkamódszerhez kapcsolódik. Két darab vakolókanál és egy habarcsterítő gazdagítja a helytörténeti gyűjteményt. A 62.13.2. leltári számot viselő habarcsterítő és a 62.13.1. leltári számú falazókanál mellé néhány éve ajándékozás útján került be egy ugyanilyen típusú falazókanál. Nemcsak tárgyak, hanem fotók is őrzik a híres munkamódszert, a múzeum fotóarchívumában néhány olyan fénykép is megtalálható, melyeken az akkoriban használt eszközök láthatóak.

1950 novemberében tehát megérkezett az építkezésre a négy szakember, akikre az itteniek már nagyon vártak. Az itt eltöltött néhány hét maradandó élmény lett a városépítőknek.

Milyen is volt az, amikor Makszimenkóék Dunapentelén jártak? Egészen felpezsdült az élet. „Mindenki” ott akart lenni az építkezéseken, és akinek sikerült, az nagyon boldog volt. Íme, egy kis ízelítő egy korabeli elbeszélésből: „Már elmúlt két hete, hogy megérkeztek. A dolgozók nagy szeretettel fogadták őket már ismerték nevüket, hallottak róluk… először csak beszélgettek a dolgozókkal, válaszoltak a sokféle kérdésre. A Dunai Vasmű munkásai és azok a dolgozók, akik az ország különböző részeiből jöttek el ide tanulni a szovjet sztahanovistáktól, figyelmesen hallgatták a magyarázatokat, nézték a mozdulatokat, ismerkedtek az újfajta szerszámokkal. Készültek a következő munkanapra: akkor kezdődik az igazi munka – az épületen.

Pozsonyi és Fábik elvtársak készítették el a brigádok beosztását.

– Makszimenko elvtárs brigádjába két kőműves kell!

Szavukra sokan jelentkeztek, hiszen mindenki szeretne Makszimenko elvtárs mellett dolgozni! Csőke Ildikó és Barabás Erzsi ifjúmunkáslányok – mindkettő kőműves – egyszerre kiáltották nevüket, amikor habarcsterítőt kértek Makszimenko elvtárs mellé. A második brigádot Zujev elvtárs, a harmadikat Fábik elvtárs vezette az első napon.

… Makszimenko elvtársra már messziről mosolyognak, s igyekeznek nagy ravaszul úgy kezetfogni vele, hogy ne szoríthassa össze ujjaikat vaskemény tenyerével, ahogy azt tréfából már néhányszor megtette. Zujev elvtársat a fiatal Csőke Ildikó, vagy Barabás Erzsi nagy szeretettel szólítja Miskának. Ellesik az orosz szavakat, hogy minél jobban megérthessék egymást.”

„Amikor Makszimenko elvtárs Dunapentelén járt, mindenkinek feltűnt, hogy munka közben milyen ütemesen, ritmikusan mozgott. Mindenkinek feltűnt, hogy milyen jó szeme és keze van, nála nem létezett egyenetlen, félrecsúszott tégla, mindig vigyázott a kifeszített kötélre, soha nem felejtette el a felesleges habarcsot lehúzni.”

Itt, Dunapentelén a 6/1-es építkezés - ma a Szórád Márton út 8-12. sz. épülete – lett az országban a gyorsfalazási munkamódszer-átadás központja. Soha nem látott termelékenységet értek el, igaz, ehhez ponyva alá kellett vonni az épületet és minden feltételt biztosítani kellett.

Aztán elérkezett a búcsú pillanata. „Kézfogás, ölelés, két nyelven hangzik a viszontlátásra. A gépkocsi felbúg és elindul Dunaföldvár irányába.” A négy vendég 6 hét után búcsút vett kis hazánktól, küldetésüket teljesítették, átadták gyorsfalazási módszerüket.

Makszimenko életéről a későbbiekben semmit sem tudunk, munkamódszere azonban halhatatlanná tette őt. Bár a módszert már rég nem alkalmazzák, egykor sok követője volt. Az 50-es évek propagandájához hozzátartoztak az élmunkások, a brigádok, az eltúlzott eredmények, a lelkesítés, a sztahanovista mozgalom és hozzátartozott megannyi Makszimenko és az ő nevével fémjelzett módszer, no meg persze sok minden más is. Az építőiparban az új munkamódszer mindenképpen változást hozott, alkalmazásával jobb eredményeket értek el. A munkamódszer lényege tulajdonképpen a szalagmunka volt, melyben mindenkinek megvolt a „saját helye”. Mindenki a kőművesmester keze alá dolgozott, hogy a munka minél gyorsabban és lendületesebben haladjon.

Hodik Mónika

Felhasznált irodalom:

Tessik János: A szovjet sztahanovisták munkamódszer-átadásának tanulságai. In: Építés-Építészet 1950. 11-12. szám
https://dunaujvarosmesel.hu/2019/01/20/szovjet-sztahanovistak-a-dunai-vasmunel/?fbclid=IwAR2WIPaS2wuplwzKrg-eCWtsufc2G-XfxJmS62jKED47nWMGsC92C0XymM4
Miskolczi Miklós: Az első évtized. Dunapentelétől –Dunaújvárosig. Dunaújváros, 1975.

Forrás: