Deák István fazekas művei a néprajzi gyűjetményből
Májusban a Néprajzi Gyűjtemény különleges darabjairól olvashatnak a kedves Olvasók a hónap műtárgya rovatban. Ezúttal egy korongolt figurapárral ismerkedhetnek meg, majd röviden szólok a pentelei fazekasságról és a figurák készítőjéről.
„Betyár” és „Kisasszony” a múzeumban
Vásárlás útján került az intézmény tulajdonába a két, Deák István fazekasmester műhelyéből származó két figurális ábrázolás, melyek minden bizonnyal azonos időben készültek.
Az 54.102.2. leltári számot viselő „Betyár” szobor cserépből készült, részben korongolt, ólommázzal ellátott. Az alak csizmás, kabátot, fején kalapot, vállán subát visel. Derekán tölténytartó látható, jobb kezében kétcsövű puskát tart. Arca pirospozsgás, színe közel áll az okkerhez, vonásai határozottak, az ábrázolás a valóság visszaadására törekszik. Vízszintes lapra építette fel a művész. Magassága 37,8 cm; szélessége 21 cm; festése kissé kopott, pattogzott, a figura orra sérült.
Az 54.102.1. leltári számot kapta a belül üreges „Kisasszony” figura. Szintén cserépből készült, nagyrészt korongolt, ólommázzal ellátott. Az alak szoknyáján alul kettős sorban csipkedíszítés. A mente vitézkötéses és prémszegélyű; a figura arca sápadt, arcszíne a halványzöldhöz van közelebb, vonásai lágyak, a művész talán valamiféle szépségideál megörökítésére törekedett. Méreteit tekintve magassága 42,5 cm; alsó átmérője 10,5 cm. Az alakzat jobb karja hiányzik. Festése helyenként lepattogzott, nyaka ragasztott. A szobornak gyakorlati funkciója is volt: ha a száraz kenyeret este a figura alá tették, az a cseréppel elzárt levegőn párásabb, porhanyósabb lett, s megpuhult kissé másnap reggelre.
A készítő, Deák István fazekasmester
A források szerint a XIX. század végén dolgozott Dunapentelén (Kátli) Szabó János fazekasmester, hozzá került segédként az 1871-ben Kalocsán született Deák István, a figurák készítője a század végén. Mestere elhunytával feleségül vette annak özvegyét, és tovább folytatta a fazekasmesterséget. Házasságukból tíz gyermek született (nyolc lány és két fiú); közülük a két fiú tanulta ki a mesterséget – azonban tartósan csak egyikük, az 1906-ban született János gyakorolta a mesterséget. Mellettük három lánya, unokaöccse és egy segédje dolgoztak a műhelyben. Lányai a női munkákat végezték: poroltak, cifráztak, valamint segédkeztek a kemencerakásnál és kiszedésnél. Deák István egészen az 1930-as/1940-es évekig tevékenykedett Dunapentelén, de az általa készített tárgyakat még az 1960-as évek háztartásaiban is fellelték a kutatók.
Deák művészete kezdeményező, kísérletező volt, ha kellett, messzi vidékekről hozatott nyersanyagot. Próbálkozott az akkori Csehszlovákiából hozatott fehér agyaggal, mely valószínűleg valamilyen kaolin föld; de a Felvidékről és Mohácsról származó tűzálló anyaggal is. Ez utóbbi hajóval, vízi úton érkezett, mivel ez a szállítás érte meg a legjobban. Tűzálló edényeit ebből az alapanyagból készíttette.
Háztartási edényeihez az agyagot helyben, a Duna-parton, a régi rév helyén bányászta. A bányászásért nem kellett fizetnie, mivel a terület gazdátlan volt. A kalocsai fazekasok mintájára készítette edényeit: a kibányászott agyagot előbb iszapolta, utána tiporta, gyúrta, majd korongolta. Az égetéshez kerek alaprajzú, katlankemencét használt, ezért is volt szüksége lányai segítségére, mivel ezt a kemencetípust nem tudta egy ember berakni és kiszedni.
Általában háztól árusított, de készített megrendelésre is tárgyakat. Portékája kelendő volt a környékbeli vásárokban is: piaci körzetébe tartozott Rácalmás, Perkáta, Baracs, Kulcs és Nagyvenyim is. Látogatta a szomszédos fazekasközpont, Csákvár vásárait is, hogy felmérje versenytársai tevékenységét, és igazodjon hozzájuk készítményeivel – arra ugyan nincs bizonyíték, hogy a csákvári fazekasok jártak volna Dunapentelére árusítani, de jelenlétük feltételezhető, mivel sok csákvárinak hihető cserépedény van a faluban.
Deák István főként a falusi háztartásokban szükséges edényféléket készítette. Műhelyének általános jellegzetességei az edények esztétikus formája, a fül szép íve, a jól megválasztott minta, az arányosan elosztott, finomszemcsés máz, a zöld máz jellegzetes szép színe voltak. Kedvelte a „rázott” mintát, mint az a tálakon, fedőkön egyaránt látható.
A Néprajzi Gyűjtemény további Deák-munkákat is őriz: egyik lánya, Bordás Istvánné Deák Ilona 1963-ban 22 db, a saját háztartásuk számára készített és ott használt tárgyat ajánlott fel a múzeum számára az édesapja hagyatékából. Köztük találunk nagy vindőt, tepsit, fedőket, bögrét, mázas vindőt, aratótálat, lábasokat, vázákat, kásástálakat, kantát, kiskancsót, tálat, paprikásvindőt és parasztbögrét.
A cikkben bemutatott figurák megtekinthetők az Intercisa Múzeum Történeti és Néprajzi Látványtárában több, dunapentelei használati tárgy társaságában, melyek főként fazekastermékek a XIX. század végéről és a XX. század első feléből.
Kronászt Margit
Felhasznált és ajánlott irodalom:
- Horváth Jolán: Zsírosbödön vagy nagyvindő. In: 125 év, 125 tárgy. Válogatás a Fejér Megyei Múzeumok Gyűjteményeiből. Szerk.: Cserményi V. – Lakat E. A Szent István Király Múzeum Közleményei. D. sorozat 268. szám. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 1998. 132-133.
- Horváth Jolán: Cserépszobrok: „betyár”, „kisasszony”. In: 125 év, 125 tárgy. Válogatás a Fejér Megyei Múzeumok Gyűjteményeiből. Szerk.: Cserményi V. – Lakat E. A Szent István Király Múzeum Közleményei. D. sorozat 268. szám. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 1998. 134-135.
- Sergő E.: A Dunapentelén használt cserépedények – Die Keramik von Pentele. In: Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. VI–VII. 1965–66. Szerk.: Fitz J. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 1966. 180-185.
