Bronzkori fenyőtoboz Nagykarácsonyból
Valószínűleg nincsen olyan rádiós és televíziós csatorna, amelyik ne foglalkozna rendszeresen azzal, hogy mi, emberek milyen hatással vagyunk az élővilágra. A nézőknek, hallgatóknak az lehet a benyomása, hogy modern dologról van szó, pedig az ember mindig alakította környezetét. Így született meg az a kultúrtáj, amelyben jelenleg élünk. Egy 2000-ben előkerült nagykarácsonyi urnasír a tanúja annak, hogy a bronzkor óta Dunaújváros környékén is alaposan átalakult a növénytakaró. E havi műtárgyunk tehát kivételesen természeti tárgy, de természetesen megfigyelhető rajta az emberi tevékenység nyoma.
A sírt a modern temető mellett találták földmunkák során, Horváth Ágoston polgármester értesítette róla a múzeumot. Első pillantásra semmi különleges nem volt a temetkezésben: tipikus középső bronzkori (Kr. e. 1900-1400) sírnak látszott az úgynevezett vatyai kultúra idejéből, amikor a halottak döntő többségét elhamvasztották. Az urnát (1. kép) és a svédsisak alakú tálat (2. kép) is megrongálták az ásás során, nem is találtuk meg az összes töredéket. Mindkettőt díszítették: előbbit bekarcolt vonalakkal a hasán, utóbbit bütykökkel, árkolással, lencse alakú mélyedésekkel a vállán. A tál eredetileg arra szolgált, hogy tetőként lezárja az urna száját. Erősen kopott edényről van szó, valószínűleg a háztartásban használták, mielőtt temetkezési tárgy lett belőle.
Az urnát földdel együtt szállítottuk be a múzeuma, hogy majd a helytörténeti szakkör tagjaival együtt tisztítsuk ki a belsejét. A munka kezdetben csalódást okozott: nem találtunk benne bronztárgyakat, csak az égett emberi maradványok (3. kép) kerültek elő, amelyeket a hamvasztás után helyeztek el az edényben. A csonttöredékek mérete alapján gyermek nyugodhatott a sírban. Már csaknem végeztünk a munkával, amikor néhány elszenesedett növényi maradványra leltünk, amelyek a halotti máglya maradványai lehettek, és a hamvak összegyűjtésekor kerültek az urnába. (4. kép)
Szendrődi Tibor kertészmérnök szerint a toboz a Pinus nemzetségre jellemző: vagy erdei- (5. kép), vagy törpefenyőről (6. kép) származik. Utóbbi a magashegységekben terjedt el, ezért valószínűtlen, hogy a bronzkorban a mi vidékünkön előfordult volna. Az erdei fenyő jelenleg legközelebb Dél-Somogyban és a veszprém megyei Fenyőfőnél fordul elő őshonos növényként. A jelek szerint azonban a bronzkorban még a Mezőföldön is találkozhattunk volna vele, kipusztulását az emberi tevékenység okozhatta.
A fenyő gyantatartalma miatt kellemes illatot árasztva jól ég. Talán ez a két tulajdonsága is szerepet játszott abban, hogy a kellemetlen szagokkal járó halotthamvasztáshoz felhasználták. A toboz alapján elvileg következtetni lehetne az évszakra, melyben a temetésre sor került, hiszen az erdei fenyő tél végén, tavasszal virágzik, majd három év múlva, szintén tavasszal nyílnak fel a tobozok. Ez jól egybe esik azzal a periódussal, amely halálozási szempontból – főleg gyerekek és öregek számára – kritikus a preindusztriális társadalmakban. De sajnos pont az erdei fenyő tobozaira jellemző, hogy felnyílás után 1-2 évig is a fán maradnak, ezért sajnos mégsem lehet meghatározni, hogy a halálozás illetve a temetés melyik évszakban lehetett.
Dr. Keszi Tamás
régész
Felhasznált irodalom:
ANDREÁNSZKY G.: Száras növények. In: A növény és élete. Második rész. Szerkesztette Szabó Zoltán. Budapest, 1941. 59-249.
- HORVÁTH J. – KESZI T.: Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa. Az Intercisa Múzeum Kincsei II. Die Schätze des Intercisa Museums II. Katalog der urzeitlichen beständigen Ausstellung des Intercisa Museums. Dunaújváros, 2004.
BARTHA D.: Fa- és cserjehatározó. Budapest, 1997.
CSAPODY I. – CSAPODY V. – JÁVORKA S.: Erdő-mező növényei. Budapest, 1980.
KESZI T.: A vatyai kultúra temetkezése Nagykarácsonyban (Fejér megye). A burial of the Vatya culture in Nagykarácsony (Fejér county). Régészeti kutatások Magyarországon 2000 (2003) 19-30.
