Kelta lándzsahegy a Dunából

„A hónap műtárgya” rovatunkban rendszeresen mutatunk be olyan tárgyakat, amelyeket nagylelkű magánszemélyek ajánlottak fel a múzeumnak, vagyis az egész nemzetnek. E havi leletünket Takács Gábor találta a Dunában, önzetlenségét itt is szeretnénk neki megköszönni.

A levélalakú vas lándzsahegy hossza 24,5 cm. A penge közepén 5-9 mm vastag borda fut végig, amit kis árok oszt ketté. (1. kép) A nyél felerősítését szolgáló köpű vége töredezett, jelenleg kb. 5 cm hosszú. Egyértelműen látszik rajta, hogy nem szélesedik, hanem nagyjából egyforma átmérőjű mindenhol. Belsejében még megvan a fanyél maradványa, (2. kép) viszont nem látszik annak nyoma, hogy ezt szegeccsel erősítették volna a helyére. Külső átmérője 1,4–1,5 cm, belül 1,1 cm széles. A nyél nem lehetett ennél lényegesen vastagabb, ami arra utal, hogy nem állandóan kézben tartott, döfésre használt dárdával van dolgunk, hanem gerellyel, amit elsősorban hajítottak az ellenség irányába. A lándzsák, dárdák végére általában vasból készült lándzsatüskét helyeztek. Ez lehetővé tette, hogy a lándzsát a földbe szúrják, és védte is a nyél végét a sérülésektől. Hasonló tárgy a múzeum római kori gyűjteményében maradt fenn. (3. kép)

A hasonló szálfegyverek alakja az évezredek során nem sokat változott, számos forma van, amelyik szinte minden korszakban megtalálható. Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy a kutatók még számos korszakban nem végeztek a különböző lándzsa- és dárdahegy-típusok feldolgozásával. Ezeket a tárgyakat ezért nehéz határozottan időszakhoz kötni.

A forma alapján legnagyobb valószínűsége mégis annak van, hogy újabb kelta tárgy került a gyűjteménybe. Sztrabón leírása szerint a kelta harcosok egy nehezebb, döfésre alkalmas és egy könnyebb, hajításra használt lándzsával vonultak harcba. Más ókori szerzők is megemlékeznek ezekről a gerelyekről, amelyeket nem csak a gyalogosok, hanem a lovasok és harciszekeresek is használtak.

A keltákra utal a tárgy lelőhelye is. Már több tárggyal kapcsolatban volt szó arról, hogy az őskorban gyakran deponálnak – sokszor szándékosan megrongált – fegyvereket folyókban. A szokást a bronzkortól kezdve jól ismerjük, a kelták révén az Excalibur története még a középkort is megérte. A szertartás célja talán az volt, hogy a folyó istenének áldozatot mutassanak be. A felajánlott tárgy lehetett a hétköznapokban használt eszköz vagy különleges, szertartásokra készített fegyver is. (4-6. kép) A svájci Neuchâteli-tó partján megtalálták azt a gerendákból épített mólót is, amelyről a vízbe dobták az áldozati tárgyakat. Csak fegyverekből többszázat találtak a feltárások során, de hasonló nagyságrendben kerültek elő különböző ékszerek, ruhadíszek is. A település mai nevéről, La Tène-ről nevezték el a késő vaskori kelták anyagi kultúráját.

Hasonló leletkoncentráció nálunk ugyan nem fordul elő, de azért az Intercisa Múzeum is több kelta lándzsahegyet őriz, amelyek szintén a Dunából kerültek elő. (7-9. kép) Ezeket a partról vagy csónakokból dobhatták a folyóba.

A kelták a Kr. e. 4-1. században éltek a Dunántúlon, leszármazottjaik a Római Birodalom alattvalói, később polgárai lettek.

Keszi Tamás

Irodalom:

ALLEN, S.: Lords of Battle: The World of the Celtic Warrior. Oxford, 2007.

HORVÁTH J.–KESZI T.: Az Intercisa Múzeum őskori állandó kiállításának katalógusa. Az Intercisa Múzeum Kincsei II. The Catalogue of the Permanent Praehistoric Exhibition of Intercisa Museum. The Treasures of Intercisa Museum II. Dunaújváros, 2004.

CUNLIFFE, B.: The Ancient Celts. Oxford, 1997.