Fűszertartók a Néprajzi Gyűjteményből
Só, bors, fahéj, vanília, gyömbér, kapor, petrezselyem, bazsalikom, zsálya, ánizs, mustár… Csak néhány azokból a fűszerekből, amelyeket akár nap, mint nap használunk. Kisebb-nagyobb tároló eszközök, amelyekre talán nem is fordítunk sok figyelmet – pedig a mindennapjaink szerves részét képezik. Intercisa Múzeum Történeti és Néprajzi Gyűjteménye több ilyen, különböző korból származó, különféle anyagokból készült, más-más módon díszített fűszertartót őriz, most az utóbbiban őrzöttekről kívánok néhány szót szólni.
A múzeum Néprajzi Gyűjteményében található öt darab keménycserépből, 1900 körül készült fűszertartó, a hozzájuk tartozó szintén keménycserépből készült fedelekkel. A tartók 1984 márciusában, vétel útján kerültek a múzeum tulajdonába. Az edények éleiken profiláltak, hasáb alakúak, fehér mázasak. Előlapjukon kör alakban virágminta helyezkedik el, a minták alatt találjuk az edények feliratát: Fahéj, Kömény, Gyömbér, Paprika és Fűszer. Sarkaikon/éleiken míves és domború virágminta található. Magasságuk 7,6 cm, hosszuk 6 cm, szélességük pedig 4,7 cm. A fedelek fogóval ellátottak, éleiken míves csík található. Hosszúságuk 6,5 cm, szélességük 4,7 cm. Állapotuk kopott.
Mi számít fűszernek?
Fűszert növényekből, gombákból, állatokból vagy ásványokból is kinyerhetünk. Illatuk, ízük, zamatuk, színük és tartósító anyaguk végett egyaránt felhasználhatjuk a fűszereket. Leggyakrabban talán növényeket alkalmazunk, amelyeknek számos része felhasználható: gyökere (pl. gyömbér), kérge (pl. fahéj), levele (pl. bazsalikom), termése (pl. ánizs), virága (pl. szegfűszeg) és magja (pl. mustár). Az ételeket ízesítés mellett tartósíthatjuk is velük, de fűszerek kerülhetnek illatszerekbe, fog- és szájápolási termékekbe, mosó- és mosogatószerekbe, de egyes fűszerek afrodiziákumként is működnek. Bár felhasználásuk hasonló, mégsem számít fűszernek a cukor, a méz és a kakaó.
Európa legrégebb óta használt őshonos fűszerei között találjuk a köményt, a kakukkfűvet, az ánizst és a zsályát; míg hazánk legismertebb fűszerei között tartjuk nyilván a sót, a borsot, a paprikát, a hagymát és a fokhagymát – de a kör mindkét esetben folyamatosan bővült és bővül.
A fűszerhasználat eredete
Valószínű, hogy már az őskor embere is felfedezte a különféle ízesítőket, miközben ehető növények után kutatott, az ókorban pedig már rendszeresen használtak fűszereket; sóval kereskedtek is. Már az Ószövetség is említ fűszerkereskedőket – gondoljunk csak József történetére, akit bátyjai fűszerkereskedőknek adtak el vagy Sába királynőjére, akit Salamon király fűszerekhez hasonlított.
A Római Birodalom idején a fűszereket közel-keleti kereskedők hozták el Indiából és a távol-keleti országokból a birodalom provinciáiba. Ezek a kereskedők még titokban tartották a termőhelyeket és a termesztés módjait, ezért monopolárakat szabhattak meg a termékekre. A kereskedelem központja ekkoriban Alexandria volt.
A középkorban arábiai kereskedők vették át a közvetítői szerepet, kezükbe került a szállítás irányítása, valamint az árak megszabása is. Ezt a kiváltságos helyzetet egészen a XV. század végéig megtarthatták. A fűszerek termesztését ők is titokban tartották. A termékeket a századföldön karavánok szállították, majd Indiából hajón érkeztek meg a Közel-Keletre, ahonnan a mediterrán térségen keresztül jutottak el Európába. Az európai kereskedelem Velence és Genova irányítása alá került; a városok pedig magas adót fizettek a muzulmánoknak a kereskedelmi jogokért. A kereskedelem központja Velence volt.
A XV. században megkezdődő földrajzi felfedezések (pl. Kolumbusz Kristóf, Vasco de Gama, Ferdinand Magellán útjai) nagyban hatottak a fűszerkereskedelemre is. A fő kiváltó okok között találjuk az oszmánok közel-keleti és kelet-európai terjeszkedését, amely negatív hatással volt a beszerzésre; de a fűszerek iránti vágyat is. A felfedezők új útvonalakat kerestek India és a Fűszer-szigetek (Indonéziához tartozó szigetcsoport, a Fülöp-szigetektől délre, mintegy ezer kisebb-nagyobb szigettel, a korban Molukkák néven is ismerték). A saját útvonalaktól nagyobb mennyiségek olcsóbban történő beszerzését remélték.
Amerika felfedezése szintén új fűszereket hozott Európának, hiszen a gyarmatosítók elhozták az ősi kontinensre azokat terményeket, amikkel ott találkoztak. Európa ekkor ismerkedett meg többek között a vaníliával, a rózsaborssal, a paprikával és a kakaóbabbal is. Lisszabon vált a kereskedelmi központtá, majd ezt a szerepet átvette Amszterdam, később pedig London. Ennek okát a tengerek feletti uralomért és a fűszermonopóliumért vívott háborúkban kell keresnünk: előbb a portugálok és a spanyolok osztották fel egymást közt a Földet (1494.: tordesillasi szerződés); később pedig létrejött a Holland Kelet-indiai Társaság (1602-1798) és a Brit Kelet-indiai Társaság (1600-1858).
A fűszerek különleges szerepe
A ritka fűszerek sokáig a felsőbb réteg kiváltságának számítottak, beszerzések nehézkes és drága volt, ennél fogva nagy értéket képviseltek. Előfordult, hogy az utazók pénz helyett fűszereket vittek magukkal, pl. borsot, amivel ételeiket ízesíthették, de szükség esetén fizetni is tudtak vele. Mindezek mellett fontos megemlíteni azt is, hogy a ritka és értékes fűszereket gyakran hamisították is, ezért az államnak be kellett avatkoznia a fűszerkereskedelembe.
A fűszerek alkalmasak voltak a pénz helyettesítésére, de sajátos szerepük volt az adózásban is. Mivel luxuscikknek számítottak, így magasabb adót vetettek ki rájuk. Az uralkodók a termelés és beszerzés monopolizálásával a kincstár jövedelmét tudták növelni; egyes esetekben pedig az adókat fűszerrel kellett vagy lehetett megfizetni.
Természetesen ezek a kiváltságok a különleges, nehezen beszerezhető fűszerekre vonatkoztak.
Magellán útja a Molukkákra
Ha már fűszertörténelem, tegyünk egy rövid kitérőt az egyik leghíresebb, fűszerek miatt indított expedícióra, Magellán útjára, amelynek célja egy új útvonal felfedezése volt a Molukkákra.
Fernando Magellán (1480-1521) portugál származású tengerész volt, aki Portugáliában tanulta ki a mesterséget, szép érdemeket szerzett, azonban a Fűszer-szigetekre tervezett útjához hiába kérte a portugál király támogatását. Emiatt áttelepült Spanyolországba, ahol családot alapított és a Tengerészeti Kamara tagja lett. Elért egy találkozót a spanyol királlyal, I. Károllyal, aki a terv mellé állt, hajót és ellátmányt biztosított a felfedezőnek. Magellán Armada de Molucca névre keresztelt flottája öt hajóval futott ki Sevilla kikötőjéből 1519. augusztus 10-én, majd Sanlúcar de Barrameda-n keresztül elérte a nyílt tengert. A király parancsa értelmében nemcsak új útvonalat kerestek, hanem az érintett területeken téríteniük is kellett, valamint térképeket és feljegyzéseket kellett készíteniük.
Az út meglehetősen nehéznek bizonyult: szinte kezdettől fogva jelen volt a lázadás, a tervezett útvonalnak csak a töredékét fedezték és térképezték fel korábban, vitaminhiányos étrend, stb. 1519. december 13-án Magellán zászlós hajója kötött ki elsőként a néhány évtizeddel korábban felfedezett Újvilágban. A mai Rio de Janeiro térségében töltötték a karácsonyt, majd tovább indultak dél felé egy átjárót keresve, amelynek létezését Magellán sejtette. Néhány hónapig haladtak délre, azonban lecsapott rájuk a félteke tele, melyet így Puerto San Julian-ban töltöttek, ahol minden addiginál nagyobb lázadás robbant ki, de Magellánnak sikerült meglehetősen gyorsan pontot tenni az ügy végére. San Julian-ból 1520 augusztusában indultak tovább, végül azonban kénytelenek voltak egészen októberig várni a Santa Cruz folyó torkolatánál.
1520. október 21-én fedezték fel az átjárót a Csendes-óceánhoz. Az átjárón átkelve, Magellán gyors útra számított, majd könnyű hazatérésre. Egyik sem valósult meg: hónapokon keresztül hajóztak, csak kis szigeteket érintettek – de volt, hogy szárazföldet sem láttak hetekig. Haladva a Molukkák felé, több szigeten is szövetséget kötöttek a királlyal, térítettek és kereszteltek, azonban Mactan-on összetűzésbe keveredtek az uralkodóval, a csatában pedig Magellán is odaveszett.
A flottának már eddigre is nagy vesztesége volt: az egyik hajó elpusztult, egy másik pedig a lázadó kapitánnyal a fedélzetén visszaindult Spanyolországba és a tengerészek közül is sokan odalettek különféle betegségekben és a csatákban.
A megmaradt matrózok felhagytak a térítéssel és csak Molukkák elérésére koncentráltak. Időközben újabb hajó veszett oda – rossz állapota miatt nem javították, hanem felgyújtották. 1521. november 6-án érték el a szigeteket, ahol a lehető legtöbb szegfűszeget igyekeztek felvásárolni. A Spanyolországba induló két hajó végül különvált, az egyik visszatért a Molukkákra, ahol már portugálok várták – ezzel bebizonyosodott az is, hogy az 1494-es tordesillas-i szerződés értelmében a Fűszer-szigetek portugál terület. Az utolsó megmaradt hajó 1522. szeptember 8-án futott be Sevilla kikötőjébe, 18 matrózzal, néhány fogollyal és hatalmas fűszerszállítmánnyal a fedélzetén.
A Föld körüli út hosszútávú hatásokkal bírt: felfedeztek egy új átjárót, a mai Magellán-szorost, térképek és naplók látták napvilágot az útról; az újonnan felfedezett népek tanulmányozása kiemelkedő antropológiailag; csillagászati megfigyeléseket tettek és Magellán útja volt az első, amely körül hajózta a földet.
Kronászt Margit
Irodalom:
Magyar Néprajz IV. kötet – Életmód. Szerk.: BALASSA I. – FÜZES E. – KISBÁN E. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
Online: http://mek.niif.hu/02100/02152/html/04/index.html, 2022. június 30.
BERGREEN, L.: Magellán a Föld körül. General Press Kiadó, Budapest, 2004.
DR. JUHÁSZ I.: Egy kis fűszertörténelem – fűszerek és adók.
Online: https://jogaszvilag.hu/eletmod/egy-kis-fuszertortenelem-fuszerek-es-adok/, 2022. június 30.
GRIMBLY, S.: Nagy földrajzi felfedezések. Kossuth Kiadó, Budapest, 2002.
Magalhaes: A Föld első körülhajózása. Szerkesztette: PIGAFETTA, A. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2005.
ROMVÁRY V.: Fűszerek könyve: étel- és italízesítők kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1981.
VERESEGYHÁZI B.: Amerika felfedezése – Kisenciklopédia. Primo Kiadó, Budapest, 1992.
