A Dunai és a Sztálin Vasmű Emlékérem

Kitüntetések és jelvények az 50-es évek elején

Az emlékérmekről

Lelkesítés és lelkesedés, nélkülük elképzelhetetlen volt az 50-es évek eleje, főleg, ha valaki Dunapentelén/Sztálinvárosban élt vagy dolgozott. Ezt lehetett hallani, olvasni mindenhol, a filmhíradók és az újságcikkek az ötéves tervtől voltak hangosak.

A Magyar Népköztársaság vezetése a szocialista gazdasági rendszer megteremtésének elvi-gyakorlati programját az 1949. évi XXV. törvényben határozta meg. A törvény I. fejezete az első ötéves terv fő feladatait taglalta, mely „Magyarország átalakítását agrár-ipari országból ipari-agrárországgá…” irányozta elő, „…olyan országgá, melynek gazdaságában az ipar súlya a döntő, s melynek ugyanakkor fejlett, korszerű mezőgazdasága van.”

Ennek megvalósítását az 1950 januárjában induló I. ötéves terv jelentette, melynek egyik legfontosabb célkitűzése a Dunapentele mellett létesítendő új vaskohászati kombinát megépítése volt. Az ötéves terv meghatározó részét az ún. Kiemelt Beruházások képezték. Ezeknek a beruházásoknak a jelentőségét mutatja, hogy a Minisztertanács a dolgozók munkáját elismerve emlékérmeket alapított.

A Kiemelt Beruházásoknál többféle érmet készítettek, a kohászat esetében két vasműről beszélhetünk, az egyik a Dunai, a másik a Diósgyőri Vasmű. Munkájuk elismeréseként a Földalatti Vasút és Komló fejlesztésében résztvevők is kaphattak kitüntetéseket.

December hónapban a Dunai és a Sztálin Vasmű Emlékéremről lesz szó, arról, hogyan nézett ki az első változat és miben tért el ettől a későbbi, kinek és miért járt, hányan kapták meg és arról is, hogy az érem mellé díszes oklevél járt.

Az érmek két fokozatban készültek, ezüstből vagy bronzból, mely I. és II. fokozatot jelentett. A megbízható, kitartó, lelkiismeretes munkásokat nagyon megbecsülték Sztálinvárosban. Ezzel mintegy ösztönözték az ittmaradókat, mert a munkájukra eddig is és továbbra is szükség volt.  Az 1951-ben alapított kétfokozatú emlékérem I. (ezüst) fokozatával az építkezés munkálataiban egyfolytában 2 évig résztvevők, a II. (bronz) fokozatával az 1 évig résztvevők számára volt adományozható. Az emlékérmet a kohó- és gépipari, illetve a kohászati miniszter évente két alkalommal, május 1-jén és november 7-én adományozta.

A kitüntetés mindkét fokozata 4 cm átmérőjű, ezüst és bronzszínű érem, melynek kiemelkedő szélén körben DUNAI VASMŰ EMLÉKÉREM, alul középen az 1951 évszám olvasható. A feliraton belül domborodó fogaskerék, ezen pedig egy tűzzománcos vörös csillag van rátétként.

A csillag szárai a köriratot a szavankénti tagolásnak megfelelően megszakítják. A csillag az éremre középen nitteléssel van rögzítve, mely a hátoldalán jól látható. Az érme felső része egy 2x5 centiméteres, a széleken redőzött, íves, ezüst- vagy bronzszínű fémszalag. A szalagon nagybetűs felirat olvasható: KOHÓ- ÉS GÉPIPARI MINISZTER. A fémszalagot és az érmet két helyen lánc köti össze.

1953-ban a Minisztertanács a Dunai Vasmű Emlékérem elnevezést Sztálin Vasmű Emlékéremre változtatta. A fémszalagok feliratainak különbözőségei miatt ebből az éremből – mindkét fokozatra vonatkozóan – három típust lehet megkülönböztetni. Nagyságuk azonos, de köriratuk és a prizmás, tűzzománcos vörös csillagok méretei változtak. Az érmen a felirat tehát DUNAI helyett SZTÁLIN-ra változott, a rátett csillag mérete kisebb lett, az évszám viszont változatlanul maradt 1951. A fémszalagok feliratai szerint 3 típust lehet megkülönböztetni. Az elsőn KOHÓ- ÉS GÉPIPARI MINISZTER, a másodikon KOHÓ ÉS GÉPIPARI MINISZTER, a harmadik variáción KOHÁSZATI MINISZTER szerepel. Az első és a második esetében csak a kötőjel a különbség, a harmadik változatnál a minisztérium névváltozása miatt került sor a felirat megváltoztatására. Mindhárom esetében az alsó és a felső rész ugyanúgy lánccal kapcsolódik össze.

A kitűntető érmeket papírdobozokban adományozták, melyeknek mérete és színe változó volt. A dobozok egy része piros színű volt, fedelén 3 mm széles aranyszínű szegéllyel, de előkerültek aranyozott színű dobozok is.

Az első bronzérmeket 1951. május 1-jén adta át Zsofinyec Mihály kohó- és gépipari miniszter. Az első alkalommal kétszázötvenen vették át a kitüntetést, akiknek a nagy része már a mohácsi építkezésben is részt vett. A Népszavából tudjuk, hogy a következő alkalommal, november 7-én már több, mint kétezren kaptak emlékérmet.

A névsor minden alkalommal megjelent a helyi újságban, ahol munkahelyenként fel lett sorolva az összes kitüntetett.

A múzeum helytörténeti gyűjteményében a korai típusból és az 1953-ban kiadottakból is van néhány, vegyesen ezüst és bronz fokozatokban.

Az érem mellé, mint azt már korábban említettem, oklevél is járt, melyből szintén jó néhányat őrzünk a múzeum helytörténeti gyűjteményében. Az oklevél közepén egy hős, tettre kész munkás látható, jobb kezében kalapáccsal, a balban babérkoszorúval, a háttérben a kohó, alatta dolgozó munkások, a Rákosi-címer és a nagy munkásalak mögött nemzeti színű zászló. Mindezek alatt a kitüntetett neve olvasható, hogy miért kapta az emlékérmet és a kitüntetés fokozata.

Építsünk gyárat, várost, szocializmust!

Lelkesedés valamiért, egy közös célért. Azért, hogy jövőt, egy szebb világot építsenek, egy gyárat, egy várost, a szocializmust. Az embereket lelkesítette az a világ, amit lefestettek nekik. Na persze nem mindenkit, de sokukat. Azokat mindenképpen, akik itt akartak letelepedni, itt képzelték el a jövőjüket. Vagy, ha nem is ez volt a cél, de mindenképpen tenni akartak. A hőskorszakban ez lengte be az építkezést, a brigádok nem akartak lemaradni a többiek mögött. A propagandagépezet pedig dolgozott, kiemelte a jól/jobban dolgozókat, vélt és valós teljesítményeiket példaként állította a többiek elé, ezzel pedig újabb felajánlásokra, versenyekre, jobb vagy éppen gyorsabb munkára ösztönözték a dolgozókat.

1951 tavaszán folytatódott a modern népvándorlás, folyamatos volt a munkaerőtoborzás. Az emberek jöttek-mentek, nagy volt a cserélődés. Voltak, akik néhány nap után elhagyták az építkezést, elmentek máshová, de helyükre mindig jöttek újak, a falvak és a városok küldték az utánpótlást. A községi és üzemi pártalapszervezetek, a megyék szabályos kvótát kaptak: hány munkást kell Pentelére küldeniük.  A munkának haladnia kellett, hiszen az előirányzott terveket be kellett tartani. Sokan itt maradtak a korai, nehéz időkben, viszont olyanok is akadtak bőven, akik az itteni állapotokat meglátva sarkon fordultak, meg sem álltak hazáig, mert a hangzatos beszédek nem erről szóltak. A jó kereset, az elképzelt jövő miatt és ki tudja még miért, de jó páran maradtak, építettek gyárat és várost…ahogy akkoriban mondták: a Békeművet.

A hatalmas beruházás sok pénzt emésztett fel, ugyanakkor rengeteg munkahelyet teremtett. Néhány év alatt a Duna mellett egy új gyár és egy új város született. De ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt mindez megvalósulhasson, sok mindenre volt szükség, többek között egy nagy adag lelkesedésre is.

Ösztönzésképpen sok munkás kapott magas kormánykitüntetést, Kossuth-díjas lehetett egy kőműves és egy hegesztő éppúgy, mint egy mérnök. Sokan lettek az ipar kiváló dolgozói, kaptak sztahanovista oklevelet, mellé pedig jelvényt. Ennél azonban sokkal többen voltak azok, akiknek munkája megmaradt ugyan, de nevük a feledés homályába veszett. Lehetetlenség lenne felsorolni minden egyes embert, aki abban az időben hosszabb vagy rövidebb ideig itt dolgozott, de megemlékezhetünk róluk. Mint ahogyan Miskolczi Miklós pár sora is nekik állít emléket: „Mert névszerint már senki sem tudja, hogy kik voltak azok, akik vasárnap délután egyetlen hívó szóra munkába álltak a kenyérgyári csatorna árkaiban, kik dolgoztak Szilveszter éjszakáján, hogy az új év több lakást találjon, kik álltak térdig iszapban a sziget ősfái között, és kikre fagyott rá a ruha, amikor a kikötő betonelemeit kellett a helyükre emelni.” Mert akárhogyan is volt, emlékérmek és jelvények ide vagy oda, gondoljunk rájuk is!

Nagyné Hodik Mónika

Felhasznált irodalom:

1. Hajdú Béla - Molnár József: A „Kiemelt Beruházások” emlékérmei (1. rész). In: Az Érem 2015/2. szám
2. Hajdú Béla - Molnár József: A „Kiemelt Beruházások” emlékérmei (2. rész). In: Az Érem 2016/1. szám
3. Miskolczi Miklós: Az első évtized. Dunapentelétől-Dunaújvárosig. Dunaújváros, 1975.
4. Matussné Lendvai Márta: Sztálinvárosi nők. Intercisa Múzeum, 2005.

Felhasznált forrás:

1. Dunai Vasmű Építője 1951. május 1.
2. Sztálin Vasmű Építője 1951. november 6., 1952. március 21., 1952. november 14., 1953. május 5. és 1953. november 10.