Barsi Dénes író, újságíró hagyatékából származó tárgyak

2019 áprilisában egy tárgyegyüttesre esett a választásom, melyek Barsi Dénes író, újságíró hagyatékából származnak. A gyűjtemény az ezredforduló környékén került intézményünk Történeti Gyűjteményébe Barsi Tomaj ajándékaként.

A tárgyak között szerepelnek olyan ikonikusnak mondható darabok, melyek segítségével az író regényeit, elbeszéléseit alkotta: íróasztalkája a hozzá tartozó székkel, valamint Elite típusú írógépe és aktatáskája. A gyűjtemény részét képezik különféle személyes iratai, pl. klubigazolvány a Bartók Béla Művelődési Ház Művészeti klubjába, állandó belépési engedély a Dunai Vasmű területére, különféle klub igazolványok; születési anyakönyvi kivonata; személyi igazolványa; munkakönyve és tagsági igazolványok. Gyűjteményünkben megtalálható több művének kézirata, példányok az első kiadásokból és a pályatársak által Barsi Dénesnek dedikált kötetek is. Mindezek mellett a gyűjtemény jelentős részét képezi kézzel és géppel írt levelezése, melyből egyaránt rekonstruálható munkássága és családi élete.

Barsi Dénes (eredeti nevén Harcsa Dénes) 1905. július 7-én született a szlovákiai Jókán, paraszti származású családban. Apja Harcsa Imre, anyja Szekeres Éva. Apja városi cseléd, béres volt. Jó tanuló volt, tanítója rábeszélésére beíratták a debreceni Református gimnáziumba, majd szintén Debrecenben 1926-ban tanítói oklevelet szerzett. 1927-ben került helyettes tanítóként a körösszegapáti református iskolába, majd nem sokkal később kántortanítónak választották és tagja lett az Országos és Bihar vármegyei Református Tanítóegyesületnek. Tanított a Komádi melletti Dobaipusztán.

Barsi Dénes írói pályája a harmincas években indult. 1933-ban a községi jegyző, Takács Ferenc megalapította a Komádi és Vidéke című lapot, melynek felelős szerkesztője dr. vitéz Sebestyén Kálmán ügyvéd lett, aki a kerület országgyűlési képviselője is volt. Távozása után Takács Ferenc vette át posztját. A lap első száma 1933. november 5-én jelent meg, szerkesztői között találjuk a későbbi Kelet Népe atyjait: Barsi Dénes tanító-írót, a vésztői Sinka István költőt és a biharugrai Szabó Pál írót. Barsi első versei 1934-ben jelentek meg a lapban, majd rendszeressé vált a vers a rovat, Sinka és Szabó költeményeivel. Szabó Pál a lap főmunkatársa lett, novellákat jelentetett meg, valamint a Bihar vármegyei állapotokat bíráló publicisztikákat írt. Sinka István főként riportokat közölt a lapban, Barsi pedig igyekezett egyensúlyozni a bírálat és a magasztalás között. Őt később fel is függesztették, és csak nagysokára kapta vissza állását. Időközben a szerkesztőség négytagúvá bővült. 1934-re a lap pénzügyi válságba került, csökkent terjedelme, tartalmi minősége visszaesett, folyamatosan maradtak el az írások a többi szerzőtől, míg Barsi teljesen egyedül maradt. 1935 márciusában dr. Szilágyi Lajos főispán Kisgazdapártot bíráló írása jelent meg a lapban, mely után júniusban azt be is szüntették.

Barsi Dénes, Szabó Pál és Sinka István életében ekkor következett el egy újabb nagy korszak, a Kelet Népe korszaka. 1935 késő nyarán-kora őszén a Sebes-Körös hídján állva elhatározták egy új folyóirat alapítását, melyhez Barsi a felesége – Vályi Róza, a komádi jegyző lánya – hozományából származó pénzt is felajánlotta. Így született meg a Kelet Népe, melyet eleinte Berettyóújfalun, majd Komádiban szerkesztettek, legsikeresebb érájának pedig első néhány évet tekinthetjük. Barsi ezekben az időkben szerkesztette a lapot, melynek életében az 1938-as esztendő nagy fordulatot jelentett: a kiadói jogokat átvette az Atheneum és júniusban a Válasz egybeolvadt a Kelet Népével. Még ugyanez az év hoz újabb drámai fordulatot a lap életében: decemberben Szabó Pál kilépett a szerkesztőségből. 1939-ben a szerkesztői gárdához csatlakozott többek között Móricz Zsigmond, aki egészen 1942-ben bekövetkezett haláláig irányította a lapot. A Kelet Népe utolsó száma 1942. szeptember 1-én jelent meg, Móricz pedig ezután néhány nappal elhunyt.

Barsi Dénes elbeszélések és regények mellett rendszeresen publikált cikkeket is különféle folyóiratokban, pl. a Magyar Élet hasábjain. Rendszeresen vett részt népi írói vitákban és találkozókon. Írásaiban indulatokkal, komor színekkel festette meg a parasztság életét. 1939-ben családjával Budapestre költözött, ahol aktív életet élt, a Magyar Parasztélet című lapnak volt a szerkesztője. 1947-ben koholt vádakkal börtönbüntetésre ítélték, majd 1949-től napszámosként dolgozott, pedagógusként nem alkalmazták és írásai sem jelenhettek meg. Gyűjteményünkben számos ezekből az évekből származó levél és piszkozat is fellelhető. Regényeinek kiadása végül az 1950-es évek második felében lendült újra fel, szinte minden évben újabb kötettel jelentkezett. Ihletet a paraszti életből merített. 1960-ban költözött családjával városunkba, ahol szintén aktív irodalmi életet élt, felolvasásokon és közönség találkozókon vett részt, számos klubnak a tagja volt. Ekkor írásait már városi környezetbe helyezte. 1962-ben munkássága elismeréseként, Lázgörbe című regényéért József Attila-díjjal tüntették ki. 1968. január 4-én Dunaújvárosban érte a halál.

 Művei: 

-    Bolondgomba (kisregény, Bp., 1941.)

-    A Császár-malom titka (kisregény, Bp., 1941.)

-    Mezei füst (regény, Bp., 1941.)

-    Jehova tanúja (regény, Bp., 1941.)

-    Szentjánosbogár (elbeszélések, Bp., 1958.)

-    A tüskebokor kivirágzik (ifjúsági regény, Bp., 1959.)

-    Lázgörbe (regény, Bp., 1961.)

-    Eltűnik a vajdakincs (ifjúsági regény, Bp., 1962.)

-    Sorsváltás (regény, Bp., 1963.)

-    Sötétből világosba (elbeszélések, Bp., 1966.)

-    Ne reszkess, apafej! (ifjúsági regény, Bp., 1966.)

-    Parázs a hamuban (regény, Bp., 1968.)