Intercisa Múzeum Dunaújváros

Bronzkori koponyamaszk Iváncsáról

Szokatlan választás

A hónap műtárgyai között eddig mindig ember által készített tárgyat mutattunk be. A mostani választás látszólag eltér a korábbi gyakorlattól: egy bronzkori ember maradványa pusztán biológiai jelenségnek tűnik. (1-4. kép) Valójában saját testünket és másokét hasonlóképpen alakítjuk és használjuk, mint a kovakövet, egy marék agyagot, vagy egy vasrudat. A folyamatot kulturális szokásaink határozzák meg.

Az élő test

Életünkben a testünkkel kifejezhetjük identitásunkat: megválaszthatjuk, milyen hosszú, színű és formájú legyen a hajunk, esetleg nyírhatjuk férfiasan kopaszra a fejünket. A férfiak eldönthetik, hogy borotválkoznak-e, vagy bozontos szakállt növesztenek. Használhatunk könnyen eltávolítható sminket, de boríthatjuk testünket élethosszig tartó tetoválásokkal is. Különböző testrészeinkre ékszereket erősíthetünk. A test csonkításával jelezhetjük, hogy milyen vallási csoporthoz tartozunk, vagy mutathatjuk eltökéltségünket, fájdalomtűrő képességünket. Esetleg más embert tehetünk vele alkalmassá bizonyos foglalkozások ellátására. Fontos üzenetet hordozhat a „kigyúrt” test is. Mások szerint a kövér ember a szép ember, de olyan is van, aki a soványságot fejleszti művészi tökélyre.

A holttest

Talán furcsának hangzik, de a halottak testét is felhasználjuk. A végtisztesség megadása legalább olyan fontos az élőknek, mint a holtaknak: a temetés és a sírhely családtagokat kapcsol össze. A nemzeti sírkertek, hősi halottak temetői a nagyobb közösségek összetartozását erősítik. Egyes halottaknak olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak, hogy el sem temetik őket: közszemlére téve jobban szolgálják a politikai célokat. De az is előfordul, hogy feldaraboljuk a testet. A Szent Jobb és Szent István más ereklyéi összekötnek bennünket az államalapító királlyal, tetteivel, a mindenkori magyar állammal.

A történeti és néprajzi irodalomból számos példát ismerünk az emberi test egyéb felhasználására. Az ellenség testrészei trófeaként végezhették. (10. kép) Hérodotosz részletesen beszámol róla, hogy a szkíták mely célokra és hogyan használták fel legyőzött ellenségeik testét: fejbőrükből kantárdísz, a lenyúzott karbőrből nyíltegez, a koponyából ivócsésze lett. Ezekben az esetekben a test felhasználása rögtön követi a halált, tehát a szöveteket mesterségesen távolították el a csontokról. Magyarán: a halottat megnyúzták, kicsontozták.

Ahol a közösség őseinek a csontjait használták fel, több eljárás is szóba jöhetett. Akik a kannibalizmus egyik speciális formáját, a halottevés gyakorlatát követték, azok szintén közvetlenül a halál után nekiláttak a test feldolgozásának. Másik lehetséges megoldás, hogy a szövetek eltávolítását más élőlényekre bízzák. Levegőre kitett vagy a földbe eltemetett testekről a baktériumok vagy dögevők távolították el a lágy részeket. Kivárva a temetés utáni megfelelő időt a sír megbolygatásával juthattak hozzá a szükséges csontokhoz. (11. kép)

Különösen jól használható a koponya, hiszen az emberi test legjellegzetesebb részéről van szó, ezért a legalkalmasabb arra, hogy az egész testet szimbolizálja. Ráadásul a legtöbb kultúra úgy tartja, hogy a gondolatok a fejben születnek, esetleg itt lakik a halál után tovább élő lélek is. Az újkőkori Jerikóban és más közösségekben a koponyákon agyaggal helyettesítették a húst, a szemek helyére tengeri kagylókat illeszthettek, végül vörössel, az élet

színével festették ki őket. (12. kép) Az ősök koponyájának a kultusza a mai napig nem múlt el nyomtalanul. (13. kép) Valószínűleg azért, mert általános, mélyen gyökerező elképzeléseken alapul.

Az iváncsai lelet

Az arccal felfelé fekvő lelet a nagyrévi kultúra településének egyik hulladékkal feltöltött gödréből származik. (5. kép) A gödör nem különbözött a többitől sem formáját, sem betöltését tekintve. (6-8. kép) A belőle előkerült konyhai hulladékot (kerámiatöredékeket, állatcsontokat, kavicsokat) találhattuk volna bármelyik másikban, nem látszik rajtuk semmi különleges. Nincsen tehát régészeti nyoma, hogy maszkunktól valamilyen különleges eljárás keretében váltak volna meg.

Az arckoponya széle nem töredezett, hanem lesimított. Nem szétdúlt sírból származó töredékkel van tehát dolgunk, hanem gondosan feldolgozott műtárggyal. Feltűnő, hogy a felső állkapocs valamennyi foga hiányzott.

Mit tudunk és mit nem a koponyánkról?

Néhány azok közül az alapkérdések közül, amelyekre a lelet feldolgozása során választ kell majd keresnünk: ki lehetett az illető? Rokon, barát, ellenség? Mi volt a neme és a kora? Milyen szerepeket töltött be saját közösségében? Hogyan halt meg? Miért pont az ő testét használták fel? Mennyi idő telt el halála és testének felhasználása között? Mi lett a test többi részével? Ki, vagy kik készítették a maszkot? Milyen körülmények között, hogyan készült? Milyen más anyagokat használtak fel az elkészítéséhez? Kik, hol, hogyan és mire használták? Meddig használták? Miért nem volt rá szükség tovább? Milyen körülmények között váltak meg tőle? Mennyire volt általános a korszakban ez a gyakorlat? Egyelőre csak néhány kérdésre lehet óvatosan megkockáztatni a választ.

Az iváncsai lelet településen került elő, talán itt is használták. Valószínűleg a holtak szellemei és az élők közötti kapcsolatokban játszhatott szerepet. A lelet ritkasága azt jelzi, hogy a halottak testének efféle felhasználása nem lehetett gyakori eljárás. De mit jelenthet a ritkaság? A nagyrévi kultúrát létrehozó közösségek közül csak néhánynál volt hasonló szokás? Vagy minden település feltáratlan részén rejtőzik még ilyen koponya a földben? Vagy azért van ritka leletről szó, mert más közösségekben máshogyan váltak meg a hasonló tárgyaktól? Nem a települések és temetők régészetileg kutatott részein, hanem például távolabbi ligetekben, mocsarakban?

A ritkaság oka az is lehet, hogy a koponya különösen veszélyes erőket idézett meg, ezért kevesen vállalkoztak az elkészítésére, használatára. Ebben valószínűleg olyan specialista – „sámán” – közreműködésére volt szükség, aki kellő tapasztalattal rendelkezett a szellemvilág erőinek kontrollálásában.

Egy ősnek a szimbóluma lehetett, amit avatatlan szemektől elzárva tiszteltek? Vagy jól látható helyre erősítették fel, hogy védjen az idegen emberek és szellemek ellen? Az sem lehetetlen, hogy szertartásokon használták, mint maszkot. (16. kép) Az archaikus népeknél a maszkok fontos személyek, szellemek megjelenítését, megidézést szolgálták. (14-15. kép) Viselője kilépett a profán világból, más személyiséggé változott. (A mai karneváli maszkok máig megőriztek valamit elődeiknek ebből a funkciójából.)

A nagyrévi kultúrában a halottak egy részét zsugorított testhelyzetben tették sírba. Egyelőre nincsen arra utaló jel, hogy ilyen sírból azért hiányozna egy-egy csont, mert azt a közösség valamire felhasználta. A legtöbb halottat elhamvasztották, a szertartás során keletkezett töredékek alapján pedig igen nehéz egy-egy testrész teljes hiányát felismerni. Arra is van példa, hogy településeken, temetők szélén megásott gödrökben szokatlan módon eltemetett emberi maradványokat találunk. Ezek között előfordul, hogy egy-egy testrész jól felismerhetőn hiányzik. (9. kép) Van-e kapcsolat a két jelenség között? Vagy a többi testrészt olyan temetkezési szokással búcsúztatták el, amelynek eddig nem találtuk régészetileg kutatható nyomát?

A fogakat már a készítés során eltávolították, vagy hiányuk összefüggésben van a tárgy életciklusának végével? Használat közben potyogtak ki, és ez csökkentette a maszk erejét? Vagy szándékosan csonkították meg, hogy elpusztítsák spirituális erejét?

Konyhai hulladékot tartalmazó szemetes gödörben találtuk, de ez nem feltétlenül a tiszteletlenség, a megalázás jele. A település más gödreibe is temettek halottakat, közöttük volt olyan is, akit nyaklánccal, edénymelléklettel együtt fektettek a sírba. A balatonőszödi, szintén csonka maszkot ugyancsak arccal felfelé találták meg a település egyik gödrében. (17. kép) Lehet, hogy Iváncsán is egyfajta temetési szertartás zárta le a tárgy őskori életét?

A válaszok egy részére a leletet feldolgozó antropológus, Hajdu Tamás ad majd választ.

Keszi Tamás

Irodalom:

Bárta, Juraj–Vlček, Emanuel: Majda – lfraškova jaskyňa a jej kultová funkcia v dobe halštatskej. Slovenska Archeológia VI,2 (1958) 346-360.

Body Parts and Bodies Whole: changing relations and meanings. Ed. Katharina Rebay-Salisbury–Marie Louise Stig Sřrensen–Jessica Hughes. Oxford, 2010.

Horváth, Tünde, A New Human Representation from the Baden Culture. A Mask from Balatonőszöd. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hung. 55 (2004) 179–237.

Horváth, Tünde: Human depictions in the Age of Transformation, between 4000 and 2000 BC. In Anthropomorphism and symbolic behaviour in the Neolithic and Copper Age communities of South-Eastern Europe. Studies into South-East European Prehistory I. Ed. Constantin-Emil Ursu and Stanislav Țerna. Suceava, 2014. 507-544.

‚Irreguläre‘ Bestattungen in der Urgeschichte: Norm, Ritual, Strafe…? Akten der Internationalen Tagung in Frankfurt a. M. vom 3. bis 5. Februar 2012. Hrsg. Nils Müller-Scheeßel. Kolloquien zur Vor- und Frühgeschichte. Band 19. Bonn, 2013.

Past Bodies: Body-Centered Research in Archaeology. Ed. Dušan Borić and John Robb. Oxford, 2008.

Sava, Victor–Andreica, Luminiţa–Pop, Xenia–Gogâltan, Florin: Out of ordinary or common burial practice? A Funerary Discovery from the Baden Settlement at Sântana “Cetatea Veche.” Ziridava. Studia Archaeologica 28 (2014) 39-76.

Schädelkult – Kopf und Schädel in der Kulturgeschichte des Menschen. Regensburg 2011.

Šefčáková, Alena: Praveké rituálne masky z Ľudských Lebiek: nález z Bratislavy-Devína na Slovensku. Zborník Slovenského Národného Múzea. Archeológia Supplementum 9 (2015) 199-210.

The Taking and Displaying of Human Body Parts as Trophies by Amerindians. Ed. Richard J. Chacon–David H. Dye. Memphis, Tennessee, 2007.

Teegen, Wolf-Rüdiger: Schädelmasken aus der Siedlung Hunte 1 am Dümmer (späte Trichterbecherkultur/frühe Schnurkeramik)? Tagungen des Landesmuseums für Vorgeschichte, Halle. Band 4 (2010) 129-140.