Április hónap műtárgya ezúttal nem egy tárgy, hanem három, a pásztorkodáshoz kapcsolódó eszköz: két kolomp és egy csengő. A választás azért rájuk esett, mivel április az állattartás szempontjából kiemelkedő hónap volt a paraszti világban. Szent György napja, április 24. volt mind a félszilaj módon (vagyis tavasztól őszig éjjel-nappal a legelőn tartózkodó), mint a kezes módon tartott állatok (az éjszakákat a belterületen lévő istállóban töltő tehenek, illetve gyakran borjaik) első kihajtásának hagyományos napja. Ezt a napot, mint az évkör fontos határnapját, különösen sok hiedelem övezte, mivel úgy véltek, ezen időszakokban könnyebb az átjárás a transzcendens és a mi világunk között. Különösen kedvezőnek tartották az időpontot a tehenek tejhasznának rontás általi elvételére, melynek legelterjedtebb módszere a harmatszedés volt. A hiedelem szerint ennek során a legelőről lepedővel összegyűjtött, majd otthon az abrakba, tejbe szórt harmattal megnövelhető volt a saját, illetve ellopható a másik állatának tejhaszna. A néprajzi gyűjtések tanulsága szerint sok helyen valóban gyakorolták is a mágikus rítust. Szintén elterjedt szokás volt ezen a napon, hogy az állatokat tejhozamuk megnövelése érdekében zöldággal vagy vesszővel veregették meg a kihajtás során. Úgy vélték, a növények termékenysége ezáltal rájuk is átragad.

A legeltetésre kihajtott állatok tartásában nagy szerepe volt a különféle csengőknek és kolompoknak. A kolomp valamilyen fém lemezből, forrasztással, míg a csengő olvasztott fémből, öntéssel készült hangszer. Egyrészt segítették a pásztort a nyáj egyben tartásában, másrészt az elbitangolásra hajlamos állatok nyakába kötötték őket; de gyakran az igás ökrök nyakába is tettek belőlük. Alkotóik céhes vagy céhen kívüli mesterek, falusi kovácsok voltak, illetve készítésükre specializált, gyakran cigány származású rézöntők, kolompkészítők is lehettek. Egy pásztor általában 8-14 kolompból rakta össze készletét. Az összeválogatott kolompok zenei összhangjának, harmóniájának kialakítására is nagy gondot fordítottak. A nagyobb kolompokat harangnak, a kisebbeket pergőnek nevezték. A Dunántúlon a kolompok ismert készítési központja volt Csákvár.

A juhok tartásában különösen nagy szerepe volt ezen hangszereknek. A juhok ugyanis mindig követik az előttük járókat, ezért nagyon fontos esetükben a vezérállat szerepe; akinek bégetése és szaga mellett kolompja hangját is megismerte a többi állat. A terelőkutyák tartásának elterjedése előtt nagytestű őrzőkutyákat tartottak a juhok mellett, és a későbbinél is nagyobb szerep hárult a vezérállatokra. Hegyoldalak keskeny ösvényein nem is lehetett nélkülük terelni az állatokat, de vizeken, hidakon való átkeléskor is ők vezették a nyájat, és tűz esetén is őket szólította magához a juhász. A juhászok általában már a heréléskor magukhoz szoktattak egy-egy nagytestű, ivartalanított kost, hogy vezérállatnak neveljék, és betanították őket arra, hogy hívásra kövessék őket. Ezeknek az állatoknak gyakran külön nevet is adtak, és mindegyiknek kolompot tettek a nyakába. Egy nyájban akár négy-hat vezérürüt is tartottak, melyeket sokszor speciális nyírással is megkülönböztették a többi állattól: a nyakán gallért, lábán pedig gatyát hagytak.

Dunapentele állattartása kapcsán a sertéstartásról már november hónapban sok szó esett. A juhoknak kevésbé volt jelentős szerepe, a szarvasmarháknak viszont annál inkább. Utóbbiak a fajtaváltás előtt félszilaj mód tavasztól őszig kihajtott húshasznú „magyar marhák” voltak. A marhákat, a csikókat és a sertéseket a későbbi Szalmacellulóz Gyár helyén lévő Nagylegelőre hajtották ki. Az állandóan kint háló állatokkal (Pentelén a borjak is közéjük tartoztak) az egész nap, éjjel is a legelőn tartózkodó gulyás; míg a naponta hazajáró tejelő állatokkal a tehenes foglalkozott; az igavonó állatokat pedig általában a háznál, istállózó tartásban tartották. A gulyást a Gazdaközösség, később pedig a Legeltetési Társulat fizette, bére 25 kiló búza, rozs vagy árpa volt. Az uradalmakban a „magyar marhákat” már a 19. században fokozatosan lecserélték istállózó tartásban tartott bonyhádi pirostarka vagy magyartarka, illetve svájci marhafajták (pl. szimentáli) példányaira. Az első világháború előtt a parasztgazdák körében is terjedni kezdtek az új fajták: először az uradalmakból vettek apaállatokat, később viszont a község saját bikákat vásárolt. 1913 tavaszán megalakult az első tejcsarnok – ezek révén aztán Pentele a főváros tejjel való ellátásában is jelentős szerepet játszott. Ezzel egyidejűleg a tejelő marhák által takarmányként fogyasztott pillangós növények termelése is fellendült. A szarvasmarhák közben egyre jobban kiszorultak az igavonásból is, az uradalmak inkább nagytestű, hidegvérű lovakat használtak helyettük. Az új város 1951-ben Pentele és a Nagylegelő közé épült, ami megnehezítette az állatok kihajtását: ekkor már csak a félszilaj gulya tudott kijárni, a teheneket és disznókat már egyáltalán nem hajtották.

A kiállított tárgyakat ezután gyűjtötték a múzeum munkatársai. Egyrészt a birkatartás Pentelén eleve kevésbé jelentős voltát; másrészt a gyűjtés idejére kiveszőfélben lévő igavonó szarvasmarhatartást dokumentálják. Az elsőt, egy bádog kolompot Pukli „Kanászpukli” Imre községi pásztor használta a disznókondánál, illetve a velük együtt kihajtott birkák nyakában. A második, bőrszíjon függő, kisebb kolomp az első ökrök – vagyis igavonásra használt, legtöbbször háznál, istállózó tartásban tartott herélt marhák – nyakára volt helyezve: „aki első kisbéres (kisbéres: mezőgazdasági bérmunkás, általában fiatal fiú. Az első kisbéres a legidősebb volt közölük. B. P.), annak az ökrének a nyakán.” A rézcsengőt Dér János háztartásában használták, vegyesen kiscsikók és birkák nyakában.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             
                                                                                                                                                                                   Balogh Pál Géza

Irodalom:

Lukács László

2009 Dunapentele néprajza. In: Uő: Sárfőtől Mezőföldig. Táj- és népkutatás Fejér megyében. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár. 263–294.

Paládi-Kovács Attila

2001 Szarvasmarhatartás In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. 658–704.

Szabadfalvi József

2001 Juhtartás. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest. 705–748.

Varga Gyula

1980 Kolomp. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. K–Né. Akadémiai Kiadó, Budapest. 241–242.