Július hónapban a faliórát választottuk a hónap műtárgyának. A három virágmintával díszített óra, 1954-ben került néprajzi gyűjteményünkbe Veress Éva gyűjtése nyomán. A mindennapok során ma is találkozhatunk a faliórák különböző típusaival, amelyek a lakberendezés megszokott tárgyaivá váltak. Mára igazán nem szűkölködünk időmérő eszközökben, amelyek ütemes tiktakolása életünk részévé vált.
Az emberi gondolkodásban az idő mérésének igénye központi helyet kapott. A mechanikus órák előtt napórák, tűzórák, vízórák és homokórák segítségével mérték az idő múlását, de a rövidebb időtartamok mérésére a gyertyát is használták.
A mechanikus órák közül a legrégebbiek, a 13. században jelentek meg. Ezek súlyokkal mozgatott órák voltak. Ilyen elven működtek a toronyórák, amelyeket a magasba felhúzott súlyok hoztak mozgásba. Ezeknek a kisebb változatit később ingával is szabályozták. A középkor végén még ritka foglalkozás volt az órásoké, többnyire lakatosokkal, puskaművesekkel és rézművesekkel alkottak céhet. Európában híres volt a svájci, nürnbergi, schwarzwaldi órás háziipar, amely a 16. század óta nemzedékről nemzedékre öröklődött. Az órásipart a hazánkba bevándorolt német mesterek terjesztették el a 17. század elején. Óráik kezdetben csak a gazdagabb embereknek voltak, nagyobb városokban az időt a templomon lévő toronyórák mutatták. A rugós órák a 16. század elején még hordozható asztali szerkezetek voltak. A függeszthető óra akkor még luxuscikknek számított. Az óra a parasztságnál viszonylag későn, jórészt csak a 18. században és az azt követő századokban terjedt el. Tessedik Sámuel szerint Szarvason 1740-ben vették az első két faliórát. A magyar parasztságnál számba jöhető órák mind kerekes órák voltak. Az első kis fa ingaórák évszázadokon át szolgáltak mintául a paraszti falióráknak. Az óra helye a magyar parasztház korábbi kötött szobaberendezésében általában az egyik oldalsó falon volt. Halálesetkor szokás volt az órát megállítani.
A 19-20. század fordulóján a falusi és városi ember időkezelésének és időszemléletének különbségét az életmódból adódó eltérésekben, valamint bizonyos kulturális formák továbbélésében kereshetjük. A falun élő emberek időbeosztását az elvégzendő feladatok határozták meg, a munkaidő tartama ezek jellegétől és az időjárástól függött. A parasztok munkarendje a nap járása, az évszakok és a termesztett növények érési ideje szerint alakult. Az óra által beosztott idő a korszak városaiban általánosan elterjedt volt. A napi rendszeres munkaidő kialakulása szorosan összefüggött az ipari termelés fejlődésével és az urbanizációval. A városban, ipartelepen élő munkások, vállalati alkalmazottak életmódját a rendszeresség jellemezte. A gyári termelés ciklikus, évszázadoktól és időjárástól független, megtervezhető. A munka-és a szabadidő váltakozása adta a gyári alkalmazottak mindennapi életének ritmusát.
Elgondolkodhatunk azon, hogy a mérhető időn kívül hányféle idő van, mennyiben konkrét fogalom az idő. Miként és miért jelent meg az igény arra, hogy egységekre osztva mérjük az idő múlását? Nem feledkezzünk meg arról sem, hogy az idő mérhető volta mellett létezett a szakrális és profán, ciklikus és lineáris időszemlélet is. Mindezek mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az úgynevezett társadalmi-szociális idő problémáját sem, amely érzékszervekkel ugyan nem mérhető, de észlelését a szocializáció során szerzett tapasztalatok mentén sajátítjuk el. Gondoljunk például az öltözködés bonyolult jelrendszerére, amely alkalmas arra, hogy egy személy életkorát, társadalmi státusát, közösséghez való viszonyát is kifejezze.
Vámos Gabriella
Felhasznált irodalom
Fejős Zoltán (szerk.): A megfoghatatlan idő: tanulmányok. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2000.
Fónagy Zoltán: Ember és idő viszonya a 19. században. Az életritmus változása, História 2001/2, 23–25
Időképek. Millenniumi kiállítás, 2001. Néprajzi Múzeum
