A 1954-ben került a múzeum néprajzi gyűjteményébe a bemutatásra kerülő gyermek állóka vagy állószék. Az állóka, festetlen, díszítetlen, vastag, téglalap alakú, keményfából készült, 4 lába csapolt, kifelé áll. A lap közepén egy 19 cm átmérőjű lyuk látható, ahová a gyermeket állították. A nyílás előtt, a szék egyik keskenyebb vége felé egy kis mélyedést alakítottak ki, amelybe a gyermeknek szánt ennivalót tették. Az állóka – a leltári adatok szerint – Csupity Ignác rác földműves családjában készült az 1820-as években, és tőle került a múzeum néprajzi gyűjteményébe, Veress Éva gyűjtése nyomán. Az állóka tipikusan olyan tárgy, amely nem reprezentációs szándékkal készült, a praktikuma tette értékessé. Alakja és formája nem egyedülálló, hiszen a parasztság körében is minden jelentős alak- és formaváltozata megvolt az évszázadok során. Falusi környezetben, parasztgyermekek mellett mutatja az állókát egy korai ábrázolása id. Pieter Brueghel németalföldi festő Gyermekjátékok című, 1560-ban alkotott képe is.
Az állóka vagy állószék a már állni tudó, illetve tanuló kisgyermek segédeszköze volt és a még pólyás baba helyét, a bölcsőt váltotta fel. Legegyszerűbb formája csonkakúp vagy gúla alakú, fonott vagy deszkafallal. Gyakrabban készülhetett egy kisszékből is, így csak a közepébe kellett egy kerek lyukat vágni. Ebbe a lyukba állították bele a gyereket, s így a szék lapja a hónaljánál megtámasztotta a kicsit. A lyuk akkora volt, hogy a gyermek szabadon mozoghatott benne, a kezét viszont nem tudta maga mellett ledugni, így ki sem tudott bújni belőle, és el sem eshetett benne. Az ülőlapon gyakran egy kis mélyedést is vájtak, amelybe egy kis ételt tettek, vagy a gyermek etetőtálkáját helyezték. Az állóka kreatív és praktikus gyermekbútor volt (olyannyira, hogy nagybeteg felnőtteknél szobavécéként is használatban volt, úgy, hogy az állókán lévő lyuk alá vödröt helyeztek), de legalább ennyire kényelmetlen is a gyermek számára, hiszen az elfáradt az egész napos ácsorgásban, a lábai még gyengék voltak, a csontjai nem voltak képesek több órán keresztül tartani a testsúlyát. Mindennek ellenére a gyermekállóka a paraszttársadalomban fontos gyermekvédelmi eszköz is volt. A már nagyobbacska, állni tudó gyermeket nem kellett pólyába kötözni, nem kellett az ágy alatt, teknőben hagyni, nem gödröt ástak neki és abba ültették és derékig betemetve várakozott, amíg anyja dolgozott. A paraszttársadalomba született gyerek egyaránt jelentett örömöt és gondot is szüleinek. A jövőbeni munkaerőt látták biztosítva személyében, a szülei számára a távoli öregkorra remélt gondoskodás tűnt elérhetőnek, de amíg munkaképes korba nem lépett, addig hátráltató nyűg is volt a mindennapokban. Minél kisebb volt, annál több gond és teendő volt vele, így a lakáson belüli elhelyezése is azt célozta, hogy a gyermek kevésbé akadályozza az anyját a munkájában, vagy a ház többi lakóját mindennapi tevékenysége során. Igyekeztek megóvni testi épségét, akadályozni próbálták, hogy valamiben kárt tegyen.
A 20. században a gyermek megítélése, családban betöltött szerepe jelentősen megváltozott. Tanúskodnak erről a múzeumokban, magángyűjteményekben fennmaradt tárgyi anyagok is, amelyek közül a megújuló hagyomány révén sok, a mai gyermekek, szülők számára is ismertek, fontosak lehetnek.